A csend koponyája

 

A Delcardes macskája elutasítása után Howard más megközelítéssel kísérletezett, és még 1928 első felében egy rövidebb, feszesebb szerkezetű, kevésbé cselekményes Kull-történetet kínált föl a Weird Talesnek. Valúzia királya – akinek kísérete ez alkalomra kiegészül Kuthulosszal, a rabszolga bölccsel – ismét természetfölötti veszedelemmel kerül szembe, amely ezúttal sokkal elvontabb formában jelentkezik, mint Thulsa Doom vagy a kígyóemberek. Ám Farnsworth Wrightnak, a szerkesztőnek ez sem nyerte el a tetszését: az alapötletet túl soványnak találta, a kifejtését túl bőbeszédűnek. A kézirat tehát újfent az asztalfiókban landolt, aminél azért jobbat érdemelt volna. Igaz, a cselekmény nagyot döccen az elején, szegény Kullnak elképesztő ostobán kell viselkednie, hogy beindítsa; a folytatásban azonban érzékletes képet kapunk egy emberi ésszel alig felfogható ellenfélről, no meg arról az atavisztikusan konok kitartásról, amellyel a vereségbe belenyugodni nem hajlandó Kull szembeszáll vele.

 

A csend koponyája

 

Foltos halál pettyezte testét,

Tele volt vele keze-lába;

Ő rácsapott a homlokára,

És felkacagott, szörnyű hangon,

Mintha megbomlana a vére –

Egyenest a halál szemébe.

 

Azt a bizonyos napot még manapság is úgy emlegetik, mint „amikor a király megismerte a félelmet". Elvégre Kull, Valúzia királya is csak ember volt. Igaz, a legbátrabb mind közül, de a halandó erényeknek – így a bátorságnak is – megvannak a maguk határai. Természetesen Kull számára korábban sem volt ismeretlen a félelem, a rémület vagy a borzadály: megtapasztalta már valamennyit. Ám ezek az érzések addig a bizonyos napig csupán futó pillanatokra villantak föl benne, amikor valami váratlan, visszataszító vagy természetellenes dologgal került szembe – inkább az undorral álltak rokonságban tehát, semmint a rettegéssel. Valódi, hamisítatlan félelem olyan ritkán fogta el, hogy az emberek erről az eseményről nevezték el azt a napot, amikor végre ő is megtanult félni.

Igen, ekkor pergett le az a néhány perc, melynek során Kull megismerkedett az igazi félelemmel, azzal a fajta csupasz, vad rettegéssel, amely veleje mélyéig megrendíti az embert és jéggé dermeszti az ereiben a vért. A valúziai ajkakon közmondásossá vált az eset, de nem gúnyolódnak rajta, s maga Kull sem szégyenkezik miatta. Mert a király ekkor hatalmas tettet hajtott végre és halhatatlan hírnevet szerzett magának. Történni pedig a következőképpen történt.

 

Kull lustán üldögélt a trónusán, s szórakozottan hallgatta bizalmasainak már-már vitába torkolló beszélgetését. Többen is részt vettek benne: Tu, a főtanácsos; Ka-nu, a pikt nagykövet; Lándzsás Brule, Ka-nu jobbkeze; és Kuthulos, a rabszolga, egyszersmind a Hét Királyság legtudósabb bölcse.

– Minden káprázat csupán – állította Kuthulos –, az egyetlen valóság sokféle megnyilvánulása, amely kívül esik az emberi megismerés határain. Nincs ugyanis olyan viszonyítási alap, amelynek segítségével a véges elme fel tudná mérni a végtelent. Persze tekinthetjük kiindulópontnak az általunk ismert valóságot is; ám ezen az alapon semmi okunk nincs tagadni bármely természetadta délibáb vagy őrült képzelgés hasonló jellegű kizárólagosságát. Ezzel tökéletesen tisztában volt Raama, minden idők legnagyobb bölcselője, aki korokkal ezelőtt kiszabadította az emberiséget az ismeretlen démonok karmaiból, s a porból a fejlődés lépcsőjére emelte.

– Hatalmas varázsló volt – mondta Ka-nu.

– Nem volt bűbájos – rázta meg a fejét Kuthulos. – Legalábbis nem abból a fajtából, amelyik érthetetlen varázsigéket motyog és kígyómájakból jósol jövendőt. Raama nem tartozott a szemfényvesztők közé. Ő megértette a dolgok lényegét, kiismerte az őselemeket, megtanulta befolyásolni a természeti erőket, a természetes folyamatok természetes kihatásait. Azért keltették csodatévő hírét, mert oly módon használta a tudományát, ami számára magától értetődő volt, másoknak viszont megdöbbentő és felfoghatatlan. Mi is bármikor tüzet tudunk gyújtani, egyáltalán nem kerül különösebb fáradságunkba; barlanglakó őseink szemében azonban ez az egyszerű cselekedet isteni csodatételnek minősülne.

– Akkor miért nem árulta el nekünk minden titkát? – kérdezte Tu.

– Mert rájött, hogy nem jó, ha túl sokat tudunk. Raama tudásának birtokában bármelyik eszesebb gazfickó hatalmába keríthetné az egész emberiséget, sőt az egész világot. Nem, a mi fajtánknak lassan kell tanulnia, hogy közben a lelkünk és a szellemünk is megérjen a tudásra.

– Szóval szerinted minden csak káprázat?- kanyarodott vissza Ka-nu a beszélgetés elejéhez. Amennyire jól kiismerte magát a politikában, annyira nem értett a filozófiához, és tisztelte Kuthulost a tudásáért. – Hogy lehetséges ez? Hát akkor mit látunk, mit hallunk, mit tapintunk?

– Képek és hangok; mik azok? – vágott vissza a rabszolga. – Nem a csend hiánya-e a hang? És nem a hang hiánya-e a csend? Valaminek a tagadása önmagában nem érv, nem bizonyíték. Gyakorlatilag semmi. És kérdem én: létezik-e a semmi?

– Akkor hogy van az, hogy mégis léteznek dolgok? – kérdezte Ka-nu zavartan.

– A dolgok, amiket mi érzékelünk, a valóság megnyilvánulásai. Vegyük például a csendet: valahol létezik a csend esszenciája, a lelke. Ez egy olyasfajta semmi, ami már valami; egy olyasfajta hiány, ami annyira átfogó jellegű, hogy anyagi formát ölt. Ki hallott már közületek tökéletes csöndet? Senki! Valahonnan mindig beszűrődnek halk neszek: a szél zúgása, rovarzümmögés, a folyó csobogása, távoli tengermoraj. Ha igazán odafigyel az ember, még a fű növekedését is hallja, vagy a sivatag homokjának suttogását. A csend középpontjában azonban egyáltalán nincsenek hangok.

– Hosszú-hosszú idővel ezelőtt – vetette közbe Ka-nu – Raama bebörtönözte a csend szellemét egy hatalmas várkastélyba, amelynek kapuját az örökkévalóság végezetéig tartó pecséttel zárta le.

– Igen, ez igaz – helyeselt Brule. – Magam is láttam azt a várat. Óriási, fekete épület egy magányos hegyormon, Valúzia egyik legsivárabb vidékén. Időtlen idők óta a Csend Koponyájának hívják.

– Hah! – Kull érdeklődése felébredt. – Barátaim, szeretném szemügyre venni ezt a helyet!

– Király uram – szólt Kuthulos intő hangon –, veszélyes dolog ám a tűzzel játszani! Raama bölcsebb volt, mint bárki ember előtte vagy utána. Azt tartják róla, varázshatalma segítségével fogságra vetett egy démont. Szerintem nem a varázshatalmát használta, hanem a természeti erőkre vonatkozó ismereteit; és amit bebörtönzött, az biztosan nem démon volt, hanem egy olyan őselem, amely veszélyt jelentett fajtánk létezésére. Hogy milyen rettentő hatalommal bírhatott, az már abból is kiviláglik, hogy Raama nem tudta elpusztítani, csak béklyóba verni.

– Ebből elég! – Kull türelmetlen kézmozdulatot tett. – Raama már olyan régóta halott, hogy a gondolatába is beleszédülök. Indulok a Csend Koponyájához! Ki tart velem?

 

A beszélgetés résztvevőin kívül egy század vörös vértes is elkísérte Kullt Valúzia legderekabb harcosai közül, amikor pirkadatkor elhagyta palotáját. Átkeltek a zalgarai hegyeken, majd többnapi lovaglás után egy magányos hegyoromhoz értek, mely zordan magasodott a kopár fennsíkon, csúcsát pedig egy sötét várkastély koronázta.

– Ez az – jelentette ki Brule. – Errefelé száz mérföldes körzetben egy lélek sem lakik, és nem is lakott soha. Úgy kerülik ezt a helyet, mintha átok ülne rajta.

Kull megállította roppant csataménjét, és körülnézett. Mindenki hallgatott, és a király egyre inkább tudatára ébredt a hátborzongató, szinte elviselhetetlen csendnek. Mikor megszólalt, az emberek összerezzentek. Olybá tűnt neki, mintha a zord erődítmény halálos némaságot sugározna. A környéken nem csicseregtek madarak, még a szél sem motoszkált az elnyomorodott fák csupasz ágai között. Amikor a vörös vértesek fölporoszkáltak az emelkedőn, a lópaták dobogása tompán csengett a sziklás talajon, mintha valahonnan messziről hallatszana, és visszhangtalanul fulladt a nyomasztó csendbe.

Megálltak a zord várkastély előtt, mely innen nézve ugrásra készen kuporgó szörnyetegnek tetszett. Kuthulos ismét megpróbálta visszatartani Kullt.

– Királyom, gondold meg jól! Ha feltöröd a pecsétet, talán valami olyan borzalmat szabadítasz el, amelynek félelmetes dühöngését soha senki nem tudja megfékezni!

Kull türelmetlenül leintette. Eluralkodott rajta a dac és a nyakasság – nem sok király mentes e két hibától –, s bár általában hajlott az okos szóra, most konokul kitartott amellett, amit a fejébe vett.

– Valami régi írást látok a pecséten, Kuthulos! – utasította. – Fordítsd le nekünk!

Kuthulos vonakodva leszállt a nyeregből. A többiek követték példáját, a katonák kivételével, akik bronz lovas szobroknak tetszettek a sápadt napsütésben. A várkastély gúnyosan vigyorgott le rájuk, szemgödrök nélküli halálfő gyanánt; mert ablakai nem voltak, csak egy roppant vaskapuja, elreteszelve és lepecsételve. Nyilván az egész épület egyetlen hatalmas helyiségből állt.

Kull parancsokat osztogatott a lovasoknak, kissé bosszúsan, mert a szokásosnál jobban föl kellett emelnie a hangját, hogy a kapitányai meghallják. Válaszuk tompán és távolról érkezett, olykor szinte érthetetlenné torzulva.

A király négy kísérőjével a kapuhoz sétált. A vasszárnyak mellett érckeretbe foglalva különös gong lógott. Első pillantásra úgy látszott, zöld jádéból faragták; mikor azonban Kull alaposabban szemügyre vette, már nem volt olyan biztos a színében, mert folyton változott és elmosódott a szeme előtt; egyik pillanatban még úgy érezte, hogy szédítő mélységbe néz, a másikban már egyenletes, simára csiszolt síkot látott a helyén. A gong mellett egy ütő lógott, ugyanabból a furcsa anyagból. Kull leakasztotta, és óvatosan megsimította vele a gongot. Félig megsüketülve hőkölt hátra, mert iszonyatosan nagyot döndült – mintha a világ minden lármáját ebbe az egy hangba sűrítették volna.

– Fordítsd le az írást, Kuthulos! – parancsolta ismét.

A rabszolga áhítattal hajolt előre, mert ezeket a szavakat kétségkívül maga a nagy Raama véste kőbe a tulajdon kezével.

– „Ami egyszer szabad volt, az újra leszaggathatja láncait – olvasta fennhangon. – Akkor pedig rettegés lészen úrrá mind az embernépeken."

Fölegyenesedett, arcán a félelem árnyával.

– Ez figyelmeztetés! Magától a nagy Raamától! Hallgass a szavára, Kull! Hallgass a szavára!

Kull megvetően horkantott, kardot rántott, és kettéhasította vele a pecsétet. Utána a vaskos vasreteszre sújtott le, újra meg újra, s valahol tudata legszélén könyvelve csak el, milyen kevés zajt ütnek hatalmas csapásai. A retesz egyszerre csak lehullott, s a kapu kitárult.

Kuthulos felordított. Kull mozdulatlanná dermedt. Egy üres terem? Nem! Nem látott semmit, mert nem volt semmi látnivaló; mégis érezte maga körül a levegő lüktetését, amint valami roppant, láthatatlan hullámokban előhömpölygött az elátkozott várkastélyból. Kuthulos megragadta a király karját. Torka szakadtából üvöltött, a hangja mégis szánalmasan gyenge volt, alig több leheletnyi suttogásánál.

– A csend! Az örök csend lelke!

Minden nesz elhalt. A csatamének felágaskodtak, levetették a porba lovasaikat. Az emberek a fülükre szorították a tenyerüket és rémülten ordítottak, ajkukról azonban semmi hang nem fakadt.

Egyedül Kullnak sikerült talpon maradnia, kezében a haszontalan karddal. Csend! Teljes, tökéletes csend! A néma iszonyat lüktető, zsibbasztó hullámverése! Az emberei vonítottak félelmükben, sebesre ordították a torkukat – mégsem hallatszott egy árva hang sem!

A csend beszivárgott Kull koponyájába, hideg ujjakkal kapta marokra szívét, acélkarmokat mélyesztett az agyvelejébe. Rettenetes kínjában a homlokát ütötte szabad kezével. Úgy érezte, mindjárt szétpattan a feje. Ahogy mindent elsöprő áradatban tört rá a borzadály, szeme elé vérvörös ködfátyol ereszkedett, s egyszerre csak félelmetes látomása támadt: a csend, amint körkörös hullámokban terjeszkedik a földön, s fullasztó palástjával lassan beteríti az egész világot!

Az emberek hangtalanul sikoltozva szenvednek ki. A folyók zúgása, a tenger moraja, a szél süvöltése: minden elnémul, semmivé enyészik. Ez a csend a legapróbb neszt is elnyomja, rettenetes súlya szétrepeszti a koponyákat, minden életet megfojt a földkerekségen, majd a csillagok után nyúl hideg markával, hogy őket is örökre elhallgattassa.

Ez volt az a pillanat, amikor Kull megtapasztalta az igazi félelmet, azt a fajta iszonyú rettegést, amelytől megdermed a lélek és megbénul az értelem. Mikor a szörnyű látomás elébe tárult, botladozva megtántorodott rémületében. Ó, istenek! Csak egyetlen hangot engedjetek még, egyetlen halk zörejt, egyetlen aprócska neszt! Kull szélesre tátotta száját, akárcsak némán vergődő kísérői, s tüdeje majd' beleszakadt az embertelen erőfeszítésbe, hogy kiüvöltse magából kínjait. A lüktető csend csúfot űzött belőle. Kardjával kétségbeesetten vagdalni kezdte a vas kapuszárnyakat. A csend mindegyre újabb hullámokban hömpölygött elő a várkastélyból, beleakaszkodott, ide-oda rángatta, hangtalanul gúnyolódott vele, mintha valami vérfagyasztó módon élne és gondolkodna.

Ka-nu és Kuthulos mozdulatlanul hevertek a földön. Tu hason fekve vonaglott, mindkét kezét a fejére tapasztva, tátott és szederjes szájjal, akár a szárazra vetett hal. Brule sebhedett csikaszként fetrengett a porban, karommá görbített ujjaival a kardmarkolata után tapogatózott.

Kull már-már látni vélte a borzalmas csendet, amint hosszú fogsága után előgomolyog dohos börtönéből, hogy szilánkokra repessze az emberek koponyáját. Rebbenő árnyékokba, áttetsző fátylakba sűrűsödve hullámzott és fodrozódott. Kinevette őt! Élt! Kull megtántorodott, elzuhant – és ökölbe szorított keze estében nekiütődött a gongnak. Hangot most sem hallott, de tisztán érezte, hogy a körülötte örvénylő láthatatlan áramlatokon különös bizsergés fut végig. Könnyed reszketés volt ez, testetlen zsibbadás, önkéntelen meghőkölés, ahogy az ember akarva-akaratlanul visszakapja kezét a perzselő parázstól.

Szóval az öreg Raama holta után sem hagyta védtelenül a világot! Kull zaklatottan háborgó elméje hirtelen rálelt a titok nyitjára. A tenger! A zöld szín folyton változó árnyalataiban játszó gong a tengerre hasonlított: nem pihent meg egy pillanatra sem, hol mély volt, hol sekély, de sohasem csendes!

A tenger! Éjjel-nappal morajlik és mennydörög – a csend ősi ellensége.

Kull megszédült, forogni kezdett vele a világ. Öklendezett a hányingertől, mégis sikerült megragadnia az ütőt. A térde kibicsaklott alóla, ám bal kézzel megkapaszkodott a vasalt ajtókeretben, miközben jobbja halálos görcsbe rándulva fonódott a nyélre. A csend rettenetes nyugalommal kavargott körülötte.

Halandó, velem mersz szembeszállni, aki vénebb vagyok az isteneknél? Én már léteztem, mielőtt az élet első csírái megfogantak, s létezni fogok azután is, hogy utolsó pislákoló szikrái is kihunynak. Az első hang előtt az univerzumban halotti csend honolt; előbb-utóbb újra el fog jönni ez az idő. Szétáradok a kozmoszban, és minden kicsinyke neszt elfojtok... elfojtok... elfojtok...

A csend suttogása elviselhetetlen hullámokat vetett Kull kínoktól lángoló koponyájában, miközben rogyadozva imbolygott a szárnyas kapu előtt, és lesújtott a gong lapjára egyszer. kétszer. háromszor.

És a csend minden csapásra hátrált egy kicsit; előbb csak hajszálnyit, aztán ujjnyit, tenyérnyit, fél lépést. Kull izmaiba újult erő költözött. Most már hallani vélte a gong döndüléseit, hihetetlenül halkan, mintha végtelen messziségből visszhangoznának feléje a csend sötéten ásító szakadékain keresztül. Akkor hallhat ilyesmit az ember, ha valaki egy kopár, sík pusztaságban, a látómezeje legszélén, patkószöggel koppint egy ezüstpénzre. Ám a csend az ütő minden egyes lendülésére megremegett. Fojtogató csápjai sorvadoztak, hideg hullámverése megtört. Visszavonulót fújt.

Hátrált, egyre csak hátrált, mind tovább és tovább, hangtalanul szűkölve és nyüszítve és sziszegve, menekült a gong lapjára zuhogó csapások elől, míg végül a láthatatlan árnyfátylak már a kapuboltozat alatt kavarogtak, s Kull mögött a kiüresedett szemű emberek nyögve és erőtlenül megpróbáltak feltápászkodni. Ekkor a király kitépte a gongot érckeretéből, és a kastély bejáratához támolygott vele. Számára a csatának csak akkor volt vége, ha visszavonhatatlanul eldőlt. Nem ismert engedményt, bocsánatot, megalkuvást; nem elégedett meg azzal, hogy visszazárja a kapuszárnyakat, majd kívülről újra elreteszeli és lepecsételi őket. Amíg az ellenfélnek van esélye felállni a porból, most, holnap vagy ezer esztendő múlva, addig nincs legyőzve.

Megállt a kapuban, és nekifeszült a láthatatlan hullámoknak, folyamatosan verve a gongot. Az iszonyú őselem pokoli hatalma, melynek lám, utolsó mentsvárába is behatolt, szilaj örvényekben tombolt körülötte.

A csend visszaszorult az elátkozott csarnokba, s lépésről lépésre hátrált a gong fáradhatatlan döngése elől. E félelmetes szerszámba a világ minden zaját és lármáját belebűvölte a rég elporladt mesterkéz, mely hosszúhosszú idővel ezelőtt csendet és hangot egyaránt megzabolázott.

Erődje szívében a csend még egyszer összeszedte minden erejét egy utolsó támadáshoz. Idegen poklok tátották Kullra rángó torkukat, néma fagyot és nesztelen lángokat okádva. Ellenfele lassan valóságossá és kézzelfoghatóvá sűrűsödött. A csend a hang hiánya, mondta Kuthulos – az a Kuthulos, aki most nyálát csorgatva rángatózott a földön és összefüggéstelenül vinnyogott.

Ám a várkastély foglya több volt valaminek a hiányánál. Hiány volt, igaz, ám olyan teljes és tökéletes, hogy jelenléte megfoghatóvá vált; elvont káprázat, mely anyagi valóságot öltött. Kull vakon, némán, szinte érzéktelenül hánykolódott a kozmikus erők örvényében, melyek egyszerre próbálták szétszaggatni testét, lelkét, szellemét. Ahogy a csend beburkolta, a gong szava ismét a semmibe fúlt. Kull azonban nem hagyta abba a döngetését. Lángra lobbanó aggyal tántorodott meg, ám aztán megvetette lábát a küszöbön, és meglódult befelé. Tüstént ellenállásba ütközött; láthatatlan tűz zúdult rá roppant áradatban, lángnál forróbb, jégnél hidegebb. Nyomult tovább előre, s érezte, ahogy az akadály lassan ellankad, erejét veszti, szertefoszlik.

Lépésről lépésre verekedte magát egyre beljebb a halálcsarnokba, maga előtt hajtva a csend szellemét. Minden mozdulat ördögi, gyilkos fájdalom volt, minden lépés maga a pokol. Leszegett fejjel, reszketve feszülő vállakkal tört előre, ólmosra zsibbadt karja vad ütemet vert a gong lemezén; homlokán kövér vércseppek ütköztek ki, és csíkba futottak busa szemöldökén.

A háta mögött tántorogva, zihálva álltak talpra az emberek; még mindig szédültek az iszonyú csendtől, amely hullámokban szállta meg az elméjüket. Értetlenül meredtek a kastély kapujára, ahol uralkodójuk egymaga vívta gyilkos csatáját a névtelen borzadállyal. Brule vakon, négykézláb indult meg előre, kardját a földön húzta maga után; kába fejében még nyúlós köd kavargott, de ébredező ösztönei azt parancsolták neki, hogy kövesse királyát, akár a poklok poklára is.

Kull ólomkoloncként rakta egyik lábát a másik után: mind hátrébb szorította a csendet, és érezte, ahogy gyengül, ahogy zsugorodik. A gong ugyanakkor egyre harsányabban szólt, érces zengése betöltötte a csarnokot, a földet, az egeket. A csend visszariadt előle, menekülni próbált, összehúzta magát valami iszonytató alakba – Kull olykor látni vélte a körvonalait, s titkon remélte, hogy a szeme káprázik csupán. Már alig érezte a karját, de utolsó csepp erejét is latba vetette, hogy még hatalmasabbakat sújtson a gongra. A csend egy sötét sarokban vonaglott, percről percre kisebbre apadva.

Még egy utolsó csapást!

A világ összes zaja és lármája egyszerre tört ki az ütő alól, bömbölő, rikoltó, dübörgő, tomboló hangzavarban. A gong ezer apró szilánkra robbant szét Kull kezében.

És a csend felsikoltott!

 

(Kornya Zsolt fordítása)

 

A király és a tölgy

 

Howard egyetlen verset írt Kull királyról, amely műfajára nézve ballada, elbeszélő jellegét látomásos hangulati elemek árnyalják. Kulcsmondatának a hatodik strófa utolsó sora tekinthető, mely ugyanilyen vagy nagyon hasonló fogalmazásban visszatérő elem Howard költészetében: „Urak voltunk előttetek, s urak leszünk megint." A szunnyadó inhumán kultúrák gonosz suttogása ez, melyek ideiglenesen vereséget szenvedtek és visszahúzódtak az emberiség árnyékába, ám vénségesen vének és türelmesek lévén, tisztában vannak vele, hogy egyszer még eljön az idő, amikor újra magukhoz ragadják a hatalmat, és rettenetes bosszút állnak. A költemény posztumusz jelent meg a Weird Tales 1939 februári számában, tisztelgésként Howard emléke előtt.

 

A király és a tölgy

 

Árnyék a fényt legyűrte már, hogy Kull nyeregbe szállt,

Sötét erdőben útra kelt, övén hű kardja várt;

Szelek susogták: „Kull király", a fák közt, merre járt.

 

A nap a rőt tengerbe fúlt a szürke árny kezén,

A hold ezüst halálfeje kísért az éj egén,

Fényében fölmagaslanak a fák, megannyi rém.

 

Komor törzsek mindenfelől, sok néma szörnyeteg;

Az ágaik karmok s karok, vedlettek, görcsösek,

Lombjuk között felizzanak a rút, gonosz szemek.

 

Kígyóként kúszik ág s gyökér, éjben recseg s ropog,

Míg aztán egy óriási tölgy, mind közt a legnagyobb,

Gödréből kél, s útját szegi a lovasnak legott.

 

Így birkóztak egymással ők, a király és a tölgy.

Ágak ragadták körbe Kullt, ám ajkán hang se költ;

S vaskézzel szúrt a fába bár, a tőre beletört.

 

S miközben dúlt a küzdelem, mint zordon kar, ha int,

Zsolozsma kélt a fák között, hol szél zúg s lomb legyint:

„Urak voltunk előttetek, s urak leszünk megint."

 

Vénséges vén faj szólhat így, mely fűszálként hajolt

A hangyahadnak nyomdokán, az embernép mi volt;

Dalukban ősi fájdalom és gyűlölet honolt.

 

Mint rémálmából szélütött, ocsúdott Kull király;

Véres kezekkel öklözött egy csöndes, néma fát,

S szelek suttogták őt körül, mikor nyeregbe szállt.

 

(Kornya Zsolt fordítása)

 

A fekete város

 

Ez a rövid, mindössze három kéziratlap terjedelmű töredék 1929 elején íródott. A sok visszautasítástól kedveszegett Howardot minden bizonnyal az sarkallta újabb nekibuzdulásra, hogy Farnsworth Wright értesítette: az a két Kull-novella, amit a Weird Tales még 1927 végén elfogadott tőle, most már hamarosan megjelenik, sőt – talán még honoráriumot is kap értük. Stilisztikailag a szöveg a korai Kull-történeteket idézi, a Tuzun Thune tükrei nevezetes kivételével; ami keveset pedig a kibontakozás közben megszakadó cselekményből gyaníthatunk, az olyan későbbi Howard- klasszikusok megelőlegezésének tűnik, mint A föld férgei vagy A végzet árnyéka. Nem tudjuk, mi lett volna belőle, ha a szerző befejezi – de kár érte.

 

A fekete város

 

Kull király hideg szeme elködösült az álmélkodástól, ahogy megpihent a férfin, aki oly hirtelen tört be hozzá, s most az indulattól reszketve állt előtte. Kull felsóhajtott; jól ismerte a barbárokat, akik szolgálták, hisz születésére nézve maga is atlantiszi volt. Lándzsás Brule, mielőtt otrombán berontott a király szállására, minden valúziai rangjelzést leszaggatott magáról, semmi nyoma nem maradt, hogy a birodalom szövetségese lenne. És Kull tudta, mit jelent ez a gesztus.

– Kull! – vakkantotta a pikt, sápadtan a haragtól. – Igazságot követelek!

Kull ismét sóhajtott. Voltak idők, amikor vágyott a békére és a csendre, és Kamulában mindkettőt megtalálni vélte. Ábrándos Kamula – miközben a haragvó pikt tirádáját hallgatta, Kull gondolatai az álomszerűen nyugodt napokon jártak, amiket ebben a magasan fekvő városban töltött, a pihentető örömök honában, melynek márványból és lapis lazuliból rakott palotái csillogó teraszokban övezték a város közepén emelkedő, kupola alakú hegyet.

– A népem ezer éve szövetségben áll a birodalommal! – A pikt gyors, szenvedélyes mozdulatot tett ökölbe szorított kezével. – Micsoda dolog hát, hogy az egyik harcosomat az orrom elől ragadják el, a király tulajdon palotájában?

Kull hirtelen kiegyenesedett a székén.

– Miféle ostobaság ez? Milyen harcost? Ki ragadta el?

– Azt neked kell kiderítened – morogta a pikt. – Az egyik pillanatban még itt volt, egy márványoszlopnak támaszkodott, a másikban pedig – szőrén-szálán eltűnt! Csak egy szörnyű kiáltást hallottunk, és valami gonosz bűz maradt utána.

– Talán egy féltékeny férj. – tűnődött fennhangon Kull.

Brule udvariatlanul közbevágott.

– Grogar rá se nézett a nőkre, még a fajtánkbéliekre sem. Ezek a kamulaiak pedig gyűlölik a pikteket. Abból látom, ahogy méregetnek minket.

Kull elmosolyodott.

– Képzelődsz, Brule; ezek az emberek túl puhák és élvetegek hozzá, hogy bárkit gyűlöljenek. Szeretkeznek, danolásznak, verseket költenek, mégis, mit gondolsz, ki rabolta el közülük a te Grogarodat? Taligaro, a költő; vagy Zareta, az énekesnő; vagy Mandara herceg az illatos vízben áztatott kezével?

– Nem tudom és nem is érdekel! – vicsorította Brule. – De egyet mondok én neked, Kull: Grogar úgy ontotta a vérét a birodalomért, mint más a vizet, és ő a legjobb lovas íjász parancsnokom. Meg fogom találni, élve vagy halva, még akkor is, ha kőről kőre kell szétszednem érte egész Kamulát! Valkára, a lángok martalékául vetem ezt a várost, és vérbe fojtom a lángokat.

Kull felállt a karosszékéből.

– Vigyél oda, ahol utoljára láttad Grogart! – mondta, mire Brule abbahagyta az átkozódást és mogorván mutatta az utat.

A királyi szállást egy belső ajtón hagyták el, majd váll váll mellett haladtak tovább egy kanyargós folyosón: külsőre oly különbözőek voltak, amennyire csak két férfi lehet, valahol mégis egyek a léptük ruganyosságában, a tekintetük éberségében, abban a megfoghatatlan vadságban, ami a barbárok sajátja.

Kull magas volt, széles vállú, boltozatos mellkasú – masszív, de mozgékony. Arcát nap és szél cserzette barnára; sisak alá nyírt haja feketén fénylett, akár az oroszlán sörénye; szürke szeme hidegen csillogott, mint a jég alól kivillanó kardpenge. Brule középtermetű volt, ahogy a piktek általában, testalkata a párduc robbanékony felépítését idézte, bőre pedig jóval sötétebb árnyalatban játszott, mint a királyé.

– A drágaköves teremben voltunk – morogta a pikt –, Grogar, Manaro meg én. A falakat ott domborműves féloszlopok díszítik. Grogar nekitámaszkodott az egyiknek – és a szemünk láttára eltűnt! Egy rejtekajtó nyílt meg a válla nyomására, és azonnal elnyelte – csak valami pokoli sötétséget pillantottunk meg mögötte, amelyből undok bűz csapott ki. Manaro, aki Grogar mellett állt, rögtön kardot rántott és a nyílásba döfte, úgyhogy az ajtó nem tudott teljesen becsukódni. Megpróbáltuk kifeszíteni, de nem engedett, ezért hozzád siettem, Manaróra hagyva a résbe szúrt kard őrzését.

– És miért tépted le a valúziai rangjelzéseidet?- kérdezte Kull.

– Dühös voltam – mordult fel Lándzsás Brule mogorván, kerülve Kull tekintetét.

A király némán bólintott válaszul. A felbőszült vadember ösztönös cselekedete volt ez, természetes ellenség híján, akin foggal-körömmel kiélhetné haragját.

A drágaköves terembe értek, amelynek túlsó fala közvetlenül a Kamula közepén emelkedő hegy sziklakövéhez illeszkedett.

– Manaro megesküdött, hogy valami halk sustorgást hallott, szinte már zenét – horkantotta Brule. – Ott is van, éppen hallgatózik, a füle a résen. Hé, Manaro!

Kull elkomorulva látta, hogy a magas valúziai harcos nem fordul oda a kiáltásra, még a fejét sem emeli föl. Valóban a rejtekajtónak támaszkodott, jobbjával a beékelt kardot markolva, fülét a hasadékra tapasztva. Kullnak feltűnt, hogy a keskeny nyíláson szinte tapinthatóan türemlik ki a sötétség – mintha élő, gondolkodó lény lenne, amely szabadulni vágyik.

Türelmetlenül közelebb lépett, és a katona vállára csapott. Manaro eldőlt, akár egy hasáb fa, és Kull lábához zuhant. Iszonyatba üvegesedett szeme mereven bámult fölfelé.

– Valka! – szitkozódott Brule. – Leszúrták. Bolond voltam, hogy egyedül hagytam!

A király megrázta oroszlánsörényét.

– Nincs rajta vér; nézd az arcát!

Brule engedelmeskedett, és elkáromkodta magát. A halott valúziai vonásai a rémület maszkjává dermedtek – az összhatás furcsamód olyan volt, mintha hallgatózna.

Kull óvatosan megközelítette a rést a falban, aztán odaintette Brulét. Valahonnan a titokzatos átjáró túloldaláról vékony, panaszos dallam szüremlett a fülükbe, kísérteties fuvolaszóhoz hasonlatos. Olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani, mégis ezer démon mérge és gyűlölete lüktetett benne. Kull megvonta roppant vállát.

 

(Kornya Zsolt fordítása)

 

A varázsló és a harcos

 

Ez a töredék 1929 áprilisa körül keletkezett, nagyjából egy időben A fekete várossal, és jól példázza azt a jelenséget, amikor a szerző – írói zsargonnal élve – elveszti a kontaktust a hősével. Ahogy az Atlantiszi álomban a mellékalaknak szánt Kull a háttérbe szorította az eredeti főszereplőt, Am-rát, úgy kerekedik itt Brule, a kiegészítő karakter Kull király fölé. Howard rá is jött erre, nyilván ezért hagyta abba az írást. Brule fizikailag is átalakul – a szeme színe kékre változik –, és kísértetiesen kezd hasonlítani arra a hősre, aki 1930-tól átveszi Kull helyét a szerző alkotó képzeletvilágában, s akit Howard meg is tett az ő vér szerinti leszármazottjának: Bran Mak Mornra, a kaledóniai piktek királyára.

 

A varázsló és a harcos

 

Három férfi ülte körül a táblát, mélyen elmerülve a játékban. A nyitott ablak felől langy szellő suttogott, fodrokba borzolta a függönyfátylakat, s rózsák és liánok és mindenféle zölden tenyésző dolog illatával csiklandozta a játékosok orrát.

Három férfi ülte körül a táblát. Egyikük király volt; a másik egy ősrégi nemesi ház hercege; a harmadik egy vérszomjas barbár nép főnöke.

– Tessék! – mondta Kull, Valúzia királya, miközben odébb tolta az egyik elefántcsontból faragott figurát. – A varázslóm fenyegeti a harcosodat, Brule.

Brule bólintott. Nem nőtt olyan nagyra, mint a király, inkább sűrű vérűnek látszott, mokánynak és mozgékonynak. Kull volt a tigris, Brule a párduc. Bőre sötét árnyalatban játszott, ahogyan minden pikté. Széles mellkasára súlyos vállak támaszkodtak, vastag nyakán kemény arcélű fej ült rezzenéstelen vonásokkal. Ez a testalkat, az izmos karokkal-lábakkal, jellemző volt a népre, amelyből származott. Egyvalamiben azonban Brule különbözött a testvéreitől, mert míg a többi pikt szeme általában fénytelen barna vagy fekete volt, az övé sötétkéken ragyogott. Valahonnan jutott pár csepp az ereibe a vad törzsek véréből, akik szétszórt jégbarlangokban éltek a sarkkör közelében.

– A varázslókkal nehéz elbánni, Kull – mondta. – A játékban éppúgy, mint a valóságban. Volt egy eset, amikor az életem azon múlott, mire megyünk egymással, én meg egy piktföldi varázsló. Neki ott voltak a vajákolásai, nekem az élesre köszörült pengém.

Szünetet tartott, hogy nagyot kortyoljon a könyökénél álló boroskehelyből.

– Mondd el, hogyan történt, Brule! – unszolta a harmadik játékos.

A Valúzia egyik legnevesebb családjából származó Ronaro atl Volante herceg karcsú és elegáns fiatalember volt, büszke fővel, okos-sötét szemekkel és előkelő metszésű arccal. Vérbeli patrícius volt, a kifinomult arisztokraták legnemesebb fajtájából, bizonyos értelemben két társának antitézise. Ő palotában született; ami a többieket illeti, egyikük tapasztott falú kunyhóban, a másik barlangban. Ronaro családfája kétezer évre nyúlt vissza, szerteindázó ágain hercegek, lovagok, fejedelmek, államférfiak, költők és királyok sorakoztak. Brule pár száz évig tudta nyomon követni az őseit, akik között akadtak állatbőrökben pompázó főnökök és tolldíszestetovált harcosok; ujjpercekből font nyakláncot viselő sámánok, akik bölénykoponyából készítették a rituális álarcaikat; egy-két szigetlakó király, aki sárkunyhóban tartotta az udvarát; meg néhány legendás hős, aki holta után félisteni hírnévre jutott a baromi ereje miatt, vagy mert mindenki másnál véresebb mészárlást művelt az ellenség soraiban. Kullnak fogalma sem volt róla, kik lehettek a szülei.

Ám ennek a három férfinak az arcáról az egyenrangúságnak az a fajtája sugárzott, amely túlnő a születés és a neveltetés korlátain: az Ember nemessége. Természetes arisztokraták voltak, ki-ki a maga módján. Ronarónak királyok voltak az ősei; Brulénak barbár főnökök; Kullnak – ki tudja? – talán rabszolgák vagy kitaszítottak. Ám mindhármukat a felsőbbrendűségnek az a meghatározhatatlan kisugárzása vette körül, amely a különlegeset elválasztja a közönségestől, és megcáfolja az ostoba téveszmét, hogy minden ember egyenlő.

– Nos. – Brule tekintetére az emlékezés fátyla ereszkedett. – Fiatalkoromban történt, igen, az első portyázásomon. Ó, embert öltem már előtte is, a törzsi ünnepségeken, meg amikor összeverekedtünk a halászóhelyek miatt, de a harcossá avató vágásokat még nem érdemeltem ki. – Csupasz mellkasára bökött, ahol három kicsi, vízszintes forradás fehérlett, alig kivehetően a bornzbarnára sült bőrön.

Ronaro élénk érdeklődéssel figyelte, ahogy beszél. Ezek az ádáz barbárok lenyűgözték az ifjú herceget szívós őserejükkel és nyers őszinteségükkel. Az esztendők, amiket a birodalom egyik legerősebb szövetségeseként töltött Valúziában, némileg megváltoztatták a piktet – meg nem szelídítették, de egyfajta külső mázzal vonták be kultúrából, műveltségből és udvariasságból. Ám e máz alatt ott szunnyadt a régi, vak, vérengző vadember, bármikor kitörésre készen. Hasonló, csak nagyobb mértékű változás ment végbe Kull esetében is, ki hajdan atlantiszi harcos volt, ma pedig Valúzia királya.

– Te, Kull, és te, Ronaro, bizonyára tudjátok – mondta Brule –, hogy mi szigetlakók egy vérből, de sok törzsből valók vagyunk, és minden törzsnek megvannak a saját szokásai és hagyományai. Mind elismerjük magunk fölött főkirálynak a tatheli Nialt, ő azonban csak távolról és mértékkel uralkodik. Nem szól bele, hogyan intézzük egymás között az ügyeinket, és nem is adóztat minket, ahogy a valúziaiak mondják, kivéve a nargikat meg a dánokat meg a bálnaölőket, akik az ő törzsével együtt laknak Tathel szigetén. Ezeket megvédi a többi törzstől, és ezért adót szed tőlük. Mi, bornik viszont nem adózunk neki, ahogyan sok más törzs sem. Akkor sem avatkozik közbe, ha a törzsek hadba vonulnak egymás ellen – hacsak nem a védelmét élvező három közül támadják meg az egyiket. Ha vége a háborúnak, elbírálja a vitás kérdéseket, és az ítélete ellen nincs fellebbezés: hány elrabolt nőt kell visszaszolgáltatni, ki tartozik kártérítéssel kinek, mekkora a vérdíjak összege, és így tovább. És ha a lemuriaiak vagy más kalózok vagy bárki idegen nép támad ellenünk, üzen az összes törzsnek, hogy tegyék félre a viszályaikat és küzdjenek egyesült erővel. Ami jó dolog. Ha akarna, uralkodhatna zsarnokként, mert a tatheli törzs nagyon erős, és Valúziával szövetségben nincs ellenfele a piktek között – de jól tudja, hogy hiába verné le a többi törzset, egyik lázadás a másikat érné, és nem lenne béke, míg egyetlen borni vagy sungara vagy farkasölő életben van a szigeteken.

 

(Kornya Zsolt fordítása)

 

Egyetlen gongütés

 

Kull királynak, akárcsak Howard minden jelentősebb hősének, van egy zord, merengő, melankolikus arca is; ám arra valamennyiük közül csak ő mutat hajlandóságot, hogy időnként teljes passzivitásba süllyedve átadja magát a komor elmélkedésnek. Az obligát merénylet itt csupán apropóul szolgál számára, hogy látomásaiban elgondolkodjon rajta, mennyire nézőpont kérdése a valóság, és milyen jelentéktelen porszem az ember a hatalmas világegyetemben. A novellát Howard 1928 végén írta, s megelégelve a sok elutasítást, a Weird Tales helyett az Argosynak kínálta föl. Rossz döntés volt: Farnsworth Wright nem zárkózott el az ilyen hangulatú írások elől, korábban elfogadta a Tuzun Thune tükreit is. Az Argosyban viszont ez lett volna az első Kull-történet, és a koncepció nem igazán volt alkalmas arra, hogy egy új hőst mutasson be az olvasóközönségnek. Így hát a szerzőt ismét csalódás érte, az Egyetlen gongütés pedig a hosszú tetszhalálba dermedő kéziratok halmát gyarapította.

 

Egyetlen gongütés

 

A forrón vöröslő sötétségben valami lüktetni kezdett. Ütemes, hangtalan vibrálás volt, tisztán érzékelhető a nyomasztó csendben. A férfi megmozdult. Vakon tapogatózott maga körül, majd felült. Először azt hitte, egy fekete tenger hatalmas, közönyös hullámain sodródik, melyek tompa egykedvűséggel hömpölyögnek fel-alá, s ez a tudat szinte fizikai fájdalmat okozott neki. Megérezte a levegőben pulzáló lüktetést, és kinyújtotta a karját, mintha meg akarná ragadni. Hirtelen elbizonytalanodott: vajon a vöröslő űr lüktet körülötte, vagy a saját fejében fészkel a furcsa ritmus? Nem tudta megállapítani, s egy pillanatra döbbenetes gondolat suhant át az agyán: olyan érzése támadt, mintha a tulajdon koponyájába lenne bebörtönözve.

A lüktetés egyre halkult, majd semmivé enyészett. Sajgó halántékára szorította tenyerét, és megpróbált emlékezni. Emlékezni? Mire?

– Ez furcsa – motyogta. – Ki vagyok én? Mi ez a hely? Mi történt velem és hogy kerültem ide? Vagy mindig is itt voltam, csak nem emlékszem rá?

Fölállt, és körül akart nézni. Áthatolhatatlan sötétség vette körül. Résnyire húzta a szemét, de sehol sem látta a leghalványabb fénysugarat sem. Kinyújtotta hát a karját, és óvatosan megindult előre, mint aki szeme világát vesztette. Fényt keresett, olyan ösztönösen, akár a magból csírázó növényke.

– Ilyen egyszerűen nincs – morgolódott. – Kell itt még valami másnak lennie; de minek? Fénynek! Igen, tudom, hogy a fény létezik, csak nem emlékszem rá, hogy milyen. Az biztos, hogy nem ez az egyetlen világ, amit ismerek.

Halványszürke derengést pillantott meg valahol a messzi távolban. Arrafelé vette az irányt. A derengés egyre terjedt, míg a férfit olyan érzés nem fogta el, mintha egy hosszú, folyamatosan szélesedő folyosón gyalogolna. Aztán egyszerre csak fakó csillagfény ragyogta körül, és hűs szél legyintette meg az arcát.

– Ez a fény – mormolta. – De ez még nem minden.

Az a benyomása támadt, hogy szédítő magasságban van; emlékezett erre az érzésre. Fölötte, alatta, körülötte úgy szikráztak a hideg csillagok, mintha valami fenséges, kozmikus óceánban lebegne. Miközben a tündöklő pompát csodálta, töprengve ráncolta homlokát.

Aztán tudatosult benne, hogy nincs többé egyedül. Bizonytalan, magas alak derengett föl előtte a csillagfényben. Ösztönösen a bal csípőjéhez kapott – s keze üresen hanyatlott le. Meztelen volt és fegyvertelen.

Az alak közelebb jött. Görnyedt hátú férfi volt, szemlátomást nagyon öreg, bár a csalóka fényben alig lehetett kivenni az arcvonásait.

– Most érkeztél? – kérdezte tiszta, mély hangon, mintha egy jáde gongot kondítottak volna meg. Szava emlékeket ébresztett a jövevényben; megelevenedő holtak seregeként rajzottak a homloka mögött. Zavartan dörzsölte az állát.

– Most már emlékszem – mondta. – Kull vagyok, Valúzia királya. De mit keresek itt, csupaszon és a fegyvereim nélkül?

– Ezen a kapun senki sem hozhat át semmit – felelte a másik titokzatosan. – Gondolkodj, valúziai Kull! Nem jut eszedbe, hogyan jutottál ide?

– A tanácsterem bejáratában álltam – tűnődött Kull –, és emlékszem, hogy a külső torony őrsége gongütéssel jelezte az órafordulót. Ekkor éktelen lárma támadt, elnyomta a gong zengését. Minden elsötétült körülöttem, és egy pillanatra szikrák táncoltak a szemem előtt. Aztán valami barlangban vagy folyosón tértem magamhoz, és nem emlékeztem semmire.

– Beléptél a kapun. A túloldalán mindig sötét van.

– Akkor halott vagyok? Valkára! Nyilván orgyilkos bújt meg a palota egyik oszlopa mögött, és hátulról leszúrt, miközben Lándzsás Bruléval beszélgettem!

– Nem mondtam, hogy halott vagy – felelte az alak. – A kapu talán még nem zárult be egészen. Nem ez lenne az első alkalom.

– De hol vagyok? A mennyországban vagy a pokolban? Ez nem az a világ, ahol születtem. És ezek a csillagok; még sohasem láttam őket. A csillagképek sokkal fényesebbek és nagyszerűbbek.

– A világoknak számolatlan sokasága létezik – jelentette ki az öreg. – És ez itt kétségkívül nem a tiéd.

– Szóval halott vagyok.

– Mi más a halál, ha nem átkelés a kozmikus óceánon? De én egy szóval sem mondtam, hogy meghaltál.

– De akkor hol vagyok, Valka nevében? – csattant fel Kull, türelme végére érvén.

– Barbár elméd az anyag korlátaiba kapaszkodik – válaszolta a másik nyugodtan. – Mit számít, hogy hol vagy? Mit számít, hogy meghaltál-e? Bárhová is kerülsz, része maradsz az élet hatalmas tengerének, amely sokfelé mos különös partokat; és idővel vissza fogsz térni a forráshoz, amelyből minden élet fakad. Hidd el nekem: örök kötelék fűz ehhez a forráshoz, akárcsak a fákat, a köveket, a madarakat, a világokat. Hogyan nevezheted halálnak, amikor mindössze annyi történik veled, hogy elhagyni kényszerülsz jelentéktelen bolygódat és otromba alakodat?

– A testem még megvan.

– Mondtam már, hogy nem vagy halott, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy te gondolod. Az is meglehet, hogy valójában még mindig ott vagy a te kis planétádon. Minden világ világok sokaságát rejti magában. Vannak dolgok, melyek kívül esnek az emberi megismerésen: túl nagyok vagy túl kicsik hozzá. Valúzia fövenyén minden egyes homokszem ezer meg ezer világot foglal magában, és ugyanúgy elmaradhatatlan része a nagy tervnek, mint az égbolton lángoló napkorong. És persze meglehet, valúziai Kull, hogy az általad ismert világ szintén homokszem csupán egy még hatalmasabb királyság tengerpartján.

– Átlépted az anyagi valóság határait. Előfordulhat, hogy ez a világ, amelyben most vagyunk, egy drágakő csupán Valúzia koronázási díszpalástján; a tiédet pedig az a pókháló rejti a fűben, a lábaidnál. Tér, idő és nagyság mind viszonylagos fogalmak, nélkülözik a valós létezést.

– Te isten vagy?- kérdezte Kull kíváncsian.

– A tudás és a bölcsesség még senkiből nem csinált istent – felelte az öreg kissé türelmetlenül. – Nézd!

Árnyhomályos karja a drágakőként sziporkázó csillagokra mutatott az égbolt sötét bársonyán. Azok hirtelen lüktetni, örvényleni kezdtek; némelyek elhalványultak, mások felragyogtak; csoportokba verődtek, szétrebbentek, felbomlottak és új alakzatokba rendeződtek.

– A csillagokat öröknek és állandónak vélnéd, pedig a maguk időmértéke szerint ők is ugyanolyan gyorsan élnek-halnak, mint az emberek. Mialatt mi beszélgetünk, bolygóikon primitív élőlények másznak elő az ősiszapból; rálépnek a gyötrelmesen nehéz ösvényre, mely a kultúrához és a bölcsességhez vezet; lehanyatlanak, szétzüllenek és elrohadnak a világukkal együtt. Számukra évmilliárdok telnek el, számunkra néhány pillanat. Ezt hívják életnek.

Kull lenyűgözve figyelte, ahogy egyes csillagok hirtelen osztódni, szaporodni kezdenek, fénykoszorúkká és csillagképekké bomlanak, majd apadásnak indulnak, szétszóródnak, semmivé fakulnak, hogy aztán mások, újabbak vegyék át a helyüket.

Ekkor koponyájában ismét vöröslő hullámokat vetett a forró sötétség, és kioltotta a csillagok világát. Valahonnan messziről kardcsörgés ismerős zaját vélte hallani.

Aztán egyszerre csak a lábán állt, kábán tántorogva. A széles ablakokon olvasztott aranyként beáradó napfényben a királyi palota domborműves falait és roppant márványoszlopait pillantotta meg maga körül. Gyorsan végigsimított magán; ruhaszövetet tapintott, és kardmarkolatot az oldalán. Tetőtől talpig vér borította. A halántékán fájdalmasan lüktetett egy friss seb, de ez a temérdek vér nem folyhatott ki abból. Lába előtt karmazsinvörös tócsában egy összekaszabolt hústömeg hevert, amely nem is olyan rég még eleven, lélegző ember lehetett. Az iménti csatazajnak már csak gyorsan halkuló kísértetét visszhangozták a boltozatos falak.

– Brule! Mi az? Mi történt? Hol vagyok?

– Kis híján az árnyak birodalmában, királyom – felelte a pikt komor mosollyal, miközben véres pengéjét tisztogatta. – Ez az orgyilkos az oszlop mögött lapult, és amikor az ajtó felé fordultál, hogy mondj nekem valamit, párducként ugrott elő a leshelyéről. Bárki tervelte ki a merényletet, nagy hatalma lehet, ha rá tudott bírni egy embert, hogy a biztos halálba rohanjon. Ha a gazfickó kezében nem fordult volna lapjára a kard, akkor most nem panaszkodhatnál amiatt a karcolás miatt, hanem kettéhasított fejjel hevernél a holtteste mellett.

– Mikor történt? – kérdezte Kull. – Hány órája?

Brule fölnevetett.

– Még nem egészen tisztult ki a fejed, királyom. A gyilkos rád ugrott, én levágtam; fél kezemen is meg tudnám számolni, hányat dobbant közben a szívem, azóta pedig legfeljebb kétszer ennyi idő telt el. Tu még nem ért vissza a kötözőgyolccsal, pedig tüstént rohant érte, amint téged elesni látott.

– Igen, igazad van – felelte Kull. – Nem értem. Épp mikor lesújtott rám a kard, hallottam, ahogy a gong a toronyban elüti a kerek órát; és mikor magamhoz tértem, még nem halt el teljesen a hangja. Brule, tér és idő nem létezik! Életem leghosszabb utazását tettem meg, évmilliók peregtek le előttem. s mindez egyetlen gongütés alatt!

 

(Kornya Zsolt fordítása)

 

Kardok az éjszakában

 

Howard 1929 nyarán fejezte be az utolsó olyan elbeszélését, amelynek Kull király a központi hőse. Önmagában nézve becsülettel megírt munka, stabil szerkezeti vázzal, fordulatos cselekménnyel, erőteljes karakterekkel; ha azonban a Kull-korpusz egészének összefüggéseiben szemléljük, megváltozik róla a benyomásunk. Mintha a szerző kifogyott volna az ötletekből. Minden fontosabb motívum a korábbi írásaiból köszön vissza: a trón megdöntésére szőtt összeesküvés; a király magányos éjszakai viadala a merénylőkkel; a kalodává kövesült szokásjog, amely megakadályozza egy szép és befolyásos nemeshölgy szerelmi házasságát; még a névanyag jó része is reciklált, ami helyenként kimondottan zavarba ejtő. Különösen szembeötlik mindez, ha az írást A bárd jogánnal vetjük össze, amelynél legfeljebb egy hónappal keletkezett később, s úgyszólván egy kissé átdolgozott szövegvariánsának tűnik. Sem a vérbő fogalmazás, sem a Kull múltjáról és a Hét Királyságról közölt új részletek nem tudják leplezni, hogy a szerző önmagát ismétli. Nem az ihlete apadt el, csak a kontaktusvesztés folyamata lépett utolsó fázisába: Howard immár nem tud újat mondani Kull királyról – váltania kell. Ezt a jelek szerint ő maga is felismerte, mert a Kardok az éjszakábant egyetlen magazinnak sem kínálta föl megvételre; a kézirat a hagyatékából került elő.

 

Kardok az éjszakában

 

1. Összeesküvés zárt ajtók mögött

 

Nyomasztó hallgatás telepedett Valúzia ősrégi székesfővárosára, akár beteg mellkasra a fullasztó lidérc. A hőség rezgő hullámokat vetett a csillogó tetőkön, a csiszolt márványfalak között. Az aranycsúcsba futó bíbortornyok gőzpára mögé rejtőztek. A széles, kövezett sugárutakon sehol nem szaggatta lódobogás az álmatag csendet, az a néhány polgár pedig, aki gyalogszerrel indult útnak, igyekezett mielőbb elvégezni a dolgát, majd újra eltűnni lakóházában. Mintha csak egész Valúzia kísértetvárossá vált volna.

Kull, Valúzia királya félrehúzta a vékony függönyleplet, s az arany díszes párkány fölé hajolva kinézett a palota belső udvarára. Szökőkút csobogott vidáman a gondosan nyírt sövények és visszanyesett lombú fák között; arrébb, a magas falon túl, látni lehetett a külső épületek üres ablakait.

– Egész Valúzia zárt ajtók mögött szövi az összeesküvéseit, Brule – dörmögte kedvetlenül az uralkodó.

Társa, egy középtermetű, izmos, sötét bőrű harcos, halványan elmosolyodott.

– Túlságosan borúlátó vagy, Kull. Legtöbbjüket csak a hőség kergeti a házuk hűvösébe.

– Hogy nyugodtan intrikálhassanak – kötötte az ebet a karóhoz Kull.

Magas, széles vállú barbár volt, igazi harcos alkat – hatalmas mellkas, szikár horpasz, keskeny csípő. Sűrű, fekete szemöldöke alatt hideg, szürke szempár merengett. Vonásai elárulták származását: mert Kull, a bitorló atlantiszi volt.

– Persze hogy intrikálnak! De a nép mindig intrikál, függetlenül attól, hogy éppen ki ül a trónon. És jelen esetben ez még érthető is, Kull.

– Igen. – Az óriás komoran összevonta szemöldökét. – Merthogy idegen vagyok. Az első barbár Valúzia trónján, az idők kezdete óta. Mikor még a hadseregük főparancsnoka voltam, nem igazán érdekelte őket, hogy Atlantiszon születtem. Most viszont egyfolytában a szememre hányják – legalábbis a sértett pillantásaikkal, no meg gondolatban.

– Mit törődsz vele? Én ugyanúgy idegen vagyok itt, mint te. Idegenek uralkodnak Valúziában, mióta a nép túlságosan elpuhult és tüzét vesztette, hogy önmagát kormányozza. A trónon egy atlantiszi ül, akit szívvellélekkel támogat valamennyi pikt törzs, a birodalom legrégibb és legerősebb szövetségesei; az udvarban hemzseg a sok külhoni, a hadsereg tele van barbár zsoldosokkal; ami pedig a vörös vérteseket illeti – nos, ők ugyan valúziaiak, de a hegyi törzsekből, akik külön népnek tekintik magukat.

Kull türelmetlenül rántott egyet a vállán.

– Tisztában vagyok vele, mit gondolnak az emberek, és milyen dühös viszolygással tűrik az uralmamat a régi nagy valúziai családok. De mi a csodát akarnak? Borna alatt sokkal rosszabbul ment a soruk, hiába volt tiszta vérű valúziai, a régi dinasztia utolsó sarja. Ez az az ár, amit a hanyatló birodalmaknak meg kell fizetniük: jönnek az életerős, fiatal népek, és így vagy úgy, de felülkerekednek. Én új hadsereget állítottam ki, zsoldosokat toboroztam, és visszaadtam valamicskét Valúziának a régi dicsőségből. Az ember azt hinné, mégiscsak jobb egyetlen barbár a trónon, aki legalább összetartja a szanaszét hulló cserepeket, mint egyszerre százezer, akik öldökölve és fosztogatva dúlják végig az országot, és amerre vonulnak, ott kő kövön nem marad. Mert ha a drágalátos Bornájuk marad a trónon, ez már rég bekövetkezett volna. A birodalom szétmállott a jogara alatt, mindenfelől támadás fenyegette, a pogány grondariak hódító hadjáratra készülődtek.

– De Borna meghalt, én öltem meg a tulajdon kezemmel, azon az őrült éjszakán, amikor a lázadók élére álltam. Ezzel persze szereztem magamnak néhány ellenséget, de hat hónapba sem telt, hogy szilárdan a markomba kaparintsam a hatalmat: a birodalmat egyesítettem, a Valúzia-ellenes hármas szövetséget szétvertem, és jócskán letörtem a grondariak harci kedvét. Most egész Valúzia békésen álmodozhat, legalább van idejük a megdöntésemre szövetkezni. Pedig mióta én viselem a koronát, nem volt éhínség, a gabonaraktárak mind színültig vannak, a kereskedőhajók vánszorogni is alig bírnak a sok rakománytól, a kalmárok erszénye degeszre tömve feszül, a derék polgárok szép lassan elhíznak – és ennek ellenére morgolódnak, szidnak, az árnyékomra köpnek. Mit akarnak még?

A pikt vadul, keserű gúnnyal elmosolyodott.

– Egy másik Bornát! Egy véres kezű zsarnokot! Ne törődj a hálátlanságukkal! Nem miattuk hódítottad el a trónt, és nem az ő kedvükért kormányzol. Életed nagy álmát váltottad valóra, a korona biztosan ül a homlokodon. Csak morgolódjanak és ármánykodjanak nyugodtan. Te a királyuk vagy!

Kull ádáz eltökéltséggel bólintott.

– Úgy bizony, ennek a bíbor birodalomnak a királya! És az is maradok, amíg meg nem szűnök lélegezni, s lelkem útra nem kél a messzi árnyékvilág felé. Mi az már megint?

Egy rabszolga lépett be, és mélyen meghajolt.

– Delcartes, a dicső bora Ballin család leánya esedezik kihallgatásért, fenséges úr!

Árnyék futott át a király homlokán.

– Újabb próbálkozás, hogy megnyerjen az átokverte házassági tervének – mondta sóhajtva Brulénak. – Jobb lesz, ha most távozol. – Aztán a rabszolgához fordult. – Jöjjön be, várom.

Kull bársonyhuzatú trónszékéről méregette Delcartest. A lány talán tizenkilenc éves lehetett: drága, de sokat mutató öltözéket viselt, a valúziai nemeshölgyek szokása szerint, és olyan elragadó látványt nyújtott benne, hogy varázsa alól még a barbár király sem tudta kivonni magát. Bőre csodálatosan fehér volt, amit részben a tejben és borban vett rendszeres fürdőknek köszönhetett, főleg azonban öröklött, természetes szépségének. Arcát halvány, rózsaszín pír árnyalta, telt ajka csábítóan piroslott. Vékony, szénfekete szemöldök húzódott a szelíd, sötét, kifürkészhetetlen tekintetű szempár fölött, s mindezt sűrű, fürtös, fekete haj keretezte, amit keskeny aranypánttal fogatott hátra a homlokából.

Delcartes térdre hullott a király előtt, kardforgatástól kérges kezét karcsú, puha ujjai közé fogta, és nagy, esdeklő szemekkel nézett föl rá. Valúzia minden lakója közül Delcartes volt az egyetlen, akinek Kull kerülte a tekintetét, mert a szeme rejtélyes és csábos mélységekre nyílt. Ez az elkényeztetett, tejben-vajban fürösztött hajadon itt-ott már kezdte próbálgatni megejtő hatalmát, ám még túl fiatal volt hozzá, hogy teljesen tudatára ébredjen és latba vesse. Kull azonban jó emberismerő volt, s kissé feszengve döbbent rá, hogy ha Delcartes felnő, nem lebecsülendő hatalmi tényezővé válhat az udvarban és a birodalomban, akár jó, akár rossz előjellel.

– Ó, felséges úr – zokogta a leányzó, akár egy új játékszerért rívó kisgyermek –, kérlek, hadd mehessek hozzá a farszúni Dalgarhoz! Most már teljes jogú valúziai polgár, s magad jelentetted ki, hogy az udvarban is nagy megbecsülésnek örvend; semmi akadálya hát, hogy.

– Mondtam már neked – magyarázta a király türelmesen –, hogy felőlem ahhoz mész feleségül, akihez akarsz; ehhez a Dalgarhoz, Bruléhoz vagy az ördög öregapjához! Apád viszont nem akarja, hogy egy farszúni kalandorral házasodj össze, és.

– De te kényszeríthetnéd rá, királyi fenség!- kiáltotta a lány.

– A bora Ballin család a leghívebb támogatóim közé tartozik – felelte az atlantiszi –, apád, Goron bora Ballin pedig bizalmas jó barátom. Mikor közönséges viador voltam, pénz és ismeretségek nélkül, önzetlenül felkínálta a pártfogását. Zsoldoskatona koromban pénzt kölcsönzött nekem, s habozás nélkül mellém állt, amikor kinyújtottam a kezemet a trón után. Ha a jobb karomba kerülne, akkor sem kényszeríteném olyasmire, ami ellenére van; a családi ügyeibe pedig végképp semmi beleszólásom.

Delcartes még nem tanulta meg, hogy vannak férfiak, akiket nem lehet behálózni asszonyi praktikákkal. Könyörgött, hízelgett és duzzogott. Kull kezét csókolgatta, a mellére borulva zokogott, az ölébe telepedett, és százával sorolta a kényszerítő erejű okokat.

Ezzel mindössze annyit ért el, hogy kissé zavarba hozta a királyt, döntésének megmásítására azonban nem bírta rávenni. Kull igazán sajnálta őt, ám elhatározása szilárd maradt. Minden kérlelésre, minden hízelkedésre csak egyetlen válasza volt: hogy az ügy nem őrá tartozik, hogy a lány apja bizonyára tudja, mi a jó neki, és hogy ő, Kull, semmi esetre sem fogja beleártani magát az ügybe.

Delcartes végül feladta a harcot, s lehajtott fejjel, csüggedten magára hagyta a királyt. A fogadóteremből kilépve szembetalálkozott az apjával, aki éppen oda igyekezett. Goron bora Ballinnak nem esett nehezére kitalálni, miért kereshette föl lánya a királyt; nem szólt tehát semmit. A villámló pillantás azonban, amit feléje vetett, eléggé beszédes volt; zord arckifejezéséről pedig lerítt, hogy a dolog nem fog következmények nélkül maradni. Delcartes letörten szállt be a várakozó gyaloghintóba, s titkon elpityeredett kicsit a rút világ miatt, amely ennyi csapással sújt egy szegény, ártatlan hajadont. Aztán összeszedte magát, másféle érzelmek törtek ki belőle. Szemében afféle csak azért is láng lobbant, s néhány kurta utasítást adott a hordszékvivő rabszolgáknak.

Goron gróf időközben már a király előtt állt, szertartásos udvariasságot erőltetve vonásaira. Kull figyelmét ez nem kerülte el, és fájt neki. Mióta trónra lépett, legtöbb alattvalójától és szövetségesétől a formaságok bástyafallá magasodó korlátja választotta el, talán Lándzsás Brulét és Ka- nut, a pikt nagykövetet kivéve. Goron gróf esetében azonban ez a fajta merev szertartásosság újfajta vonás volt, és Kull az okát is rögtön kitalálta.

– Járt nálam a lányod, grófom – mondta köntörfalazás nélkül.

– Igen, felség. – A válasz udvarias, ám közömbös hangon érkezett.

– Valószínűleg sejted, milyen ügyben. Feleségül szeretne menni a farszúni Dalgarhoz.

A gróf méltóságteljesen megbiccentette a fejét.

– Ha felségednek ez a kívánsága, egyetlen szavába kerül csupán. – Az arcvonásai megkeményedtek.

Kull gondterhelten felállt a trónusáról, és az ablakhoz sétált. Megint kinézett a szendergő városra. Nem fordult meg, úgy beszélt tovább.

– Ha a királyságom felét veszíteném el miatta, akkor sem ütném bele az orrom a családi ügyeidbe; és sohasem kényszerítenélek olyasmire, ami ellen szívből tiltakozol.

A gróf a következő pillanatban mellette termett, szertartásosságát mintha elfújták volna, szeme minden szónál ékesebben ragyogott.

– Felséges úr, méltatlanságokat gondoltam rólad! Tudnom kellett volna, hogy.

Térdre akart hullani Kull előtt, ő azonban nem engedte, és elvigyorodott.

– Ne aggódj, grófom! Nem az én dolgom rendet tenni a családodban. Én nem segíthetek neked, te viszont nekem igen. Összeesküvés lóg a levegőben. Kiszagolom én az ilyesmit, mint fiatal koromban a prédára leső tigrist az őserdőben, vagy a magas fűben megbúvó kígyót.

– A kémeim átfésülték az egész várost, felséges uram – mondta a gróf; tekintete tettvágytól égett. – A nép morgolódik, mint minden uralkodó alatt. de. nemrégiben jártam Ka-nunál a követségen. Figyelmeztetni akar, hogy valami külső befolyás munkálkodik az utcákon, idegen pénzek forognak. Azt mondja, egyelőre nem tud semmi közelebbit, ám a piktjei kiszedtek egyet s mást a veruliai nagykövet egyik iszákos szolgájából – homályos célzásokat valamiféle kormányzati szintű akcióra.

Kull felhorkant.

– A veruliaiak kétszínűsége közmondásos. De Gen Dala, a nagykövetük, minden gyanún fölül áll.

– Annál jobb álcázásnak; ha semmit sem tud róla, mit terveznek a gazdái, még jobban elaltatja a gyanakvásunkat.

– De mi haszna volna ebből Veruliának? – kérdezte Kull.

– Amikor megdöntötted a régi dinasztia hatalmát, Borna király egyik távoli rokona, Gomlah hozzájuk menekült. Ha te meghalsz, Valúzia szétesik. A hadserege felbomlik; minden szövetségese elhagyja, a piktek kivételével; a zsoldosok, akiket csak te tudsz kordában tartani, ellene fordulnak; könnyű préda lesz az első erősebb szomszédnak, aki hadat üzen neki. Gomlah csak ürügy lesz a bevonulásra, aztán bábkirály a valúziai trónon.

– Ezzel tisztában vagyok – mordult föl Kull. – A háborúhoz ugyan jobban értek, mint a politikához, de azért felismerem a veszélyt, ha látom. Az első lépés tehát az én kiiktatásom lenne, igaz?

– Igen, felség.

Kull elmosolyodott, és megtáncoltatta roppant karján az izmokat.

– Úgyis unalmas néha ez a királykodás. – Ujjai megsimogatták a nagy kard markolatát, amelytől soha nem vált meg egyetlen percre sem.

– Tu, a királyi főtanácsos és Dondal, az unokaöccse – jelentette be éneklő hangon egy rabszolga, és két ember lépett a trónterembe.

Tu középkorú és -termetű, pohosodó férfi volt; inkább kereskedő, semmint udvari tanácsúr benyomását keltette. A haja már ritkult, a ráncai megszaporodtak, arcán örökké gyanakvó kifejezés ült. A kor és a felelősség súlyosan nehezedett Tura. Alacsony sorból származott, rendkívüli ravaszsággal és intrikus szellemmel verekedte föl magát jelenlegi posztjára. Kull előtt már három királyt szolgált, s ez nem múlt el fölötte nyomtalanul.

Unokaöccse, Dondal karcsú, ficsúros külsejű ifjú volt, sötét szemekkel és barátságos mosollyal. Legfőbb erénye abban állt, hogy tudott parancsolni a nyelvének, és soha semmit nem adott tovább, amit az udvarban hallott. Ezért volt bejárása olyan helyekre is, ahová máskülönben a Tuval való közeli rokonság sem segítette volna be.

– Jelentéktelen ügyről volna szó, király uram – mondta Tu. – Engedély egy új kikötő létesítésére a nyugati parton. Itt lesz szíves aláírni felséged.

Kull az irat alá kanyarította a nevét, Tu pedig előhúzott a ruhája alól egy pecsétgyűrűt, melyet vékony láncon viselt a nyakában, s belenyomta a forró viaszba hitelesítésül. Gyakorlatilag ez a gyűrű volt a királyi szentesítés. Még csak hasonló sem akadt hozzá az egész világon, és Tu éjjel-nappal magánál tartotta. A trónteremben lévőkön kívül talán ha négy olyan személy létezett, akik tudomással bírtak a rejtekhelyéről.

 

2. Rejtély és árulás

 

A nappal csendje szinte észrevétlenül ment át az éjszaka némaságába. A hold még nem kelt föl, s az aprócska, ezüstös csillagok alig adtak valami világosságot, mintha fényüket elnyelte volna a hőség, amely még mindig fátylas-forrón gőzölgött a talajból.

Egy néptelen utcán magányos ló patadobogása hallatszott. Ha a házak ablakaiból netán óvatos szempárok figyelték az éjszakai lovast, nyíltan nem mutatkoztak. Semmi nem árulkodott róla, hogy rájöttek volna: a farszúni Dalgar az.

Az ifjú farszúni teljes vértezetben volt. Ruganyos, izmos testét könnyű páncéling védte, fején sisakot viselt, s igencsak olyan benyomást keltett, mint aki tud bánni a hosszú, keskeny, drágakő díszes markolatgombú karddal az oldalán. A piros rózsával ékített kendő páncélozott mellén semmiképp nem rontotta le férfias megjelenését.

Ügetés közben még egy pillantást vetett az összevissza gyűrt cédulára a markában, melyen a következő szöveg állt valúziai írásjelekkel: „Éjfélkor, szerelmem, az Elátkozott Kertekben, a falakon túl. Együtt szökünk."

Drámai üzenet, drámai szavakkal. Dalgar ajka halvány mosolyra húzódott, ahogy újra átfutotta. Nos, egy fiatal leányzónak igazán nem lehet felróni, ha olykor romantikus túlzásokba esik, annál kevésbé, mivel az ilyesmire a farszúni ifjú maga is hajlamos volt. Alig várta már az áhított találkát. Pirkadatra leendő mátkájával rég túljárnak már a veruliai határon. Akkor aztán tombolhat Goron bora Ballin gróf, ahogy akar, a nyomukba uszíthatja akár az egész valúziai sereget; ekkora előny birtokában sem őt, sem Delcartest nem fenyegeti veszély. Túlcsorduló, vadregényes érzelmek kavarogtak a kebelében, szívét hevesen megdobogtatta a fiatalság bátorsága és tennivágyása. Még órák voltak hátra éjfélig, páncélozott sarkának könnyed nyomásával mégis beterelte hátasát egy szegénynek hírlő városnegyedbe, a sötét, szűk sikátorok köze, hogy kissé lerövidítse az útját.

„Ezüstös hold, ó, éjszaka lelke, te!" – Épp az őrült dalnok, Ridondo egyik szenvedélyes szerelmes versét dúdolta maga elé – a lángszavú s – szívű poétát nemrégiben ölték meg, rajtavesztett egy merényleten –, amikor lova hirtelen fújtatva félreriadt. Két ház között, egy sötét benyílóban, homályos alak mozgolódott nyöszörögve.

Dalgar kivonta pengéjét, könnyeden lecsusszant a nyeregből, és a nyögdécselő fölé hajolt.

Közelebb görnyedve látta, hogy egy férfi az. Kivonszolta a viszonylag világosabb nyílt térségre, és meggyőződött róla, hogy még lélegzik. Közben ujjai meleg, ragacsos folyadékba nyúltak.

A férfi kövérkés volt, s szemlátomást elég idős, mert haja meggyérült, szakállába ősz szálak vegyültek. Koldusrongyokat viselt, ám Dalgar figyelmét még a sűrű sötétségben sem kerülte el, hogy a keze a sok kosz alatt puha és fehér. Csúf halántéksebéből vér szivárgott. A szemét csukva tartotta, s időről időre felnyögött.

Dalgar tépést szaggatott a mellkendőjéből, és elkötötte a sebet; egyik gyűrűje közben beleakadt a bozontos szakállba. Türelmetlenül rántott rajta egyet, mire a szakáll mindenestül levált, szabaddá téve egy középkorú férfi simára borotvált, ráncos arcát. Dalgar fojtott kiáltással hátrahőkölt. Felpattant, lelke mélyéig megrendülve. Egy pillanatig zavartan és döbbenten állt, a nyöszörgő emberre meredve. Aztán egy párhuzamos utcáról sietős lódobogás hallatszott, s ez kizökkentette megrökönyödéséből. Átrohant a szűk összekötő sikátoron, és odakiáltott a közelgő lovasnak. Az megrántotta a kantárszárat, s szinte ugyanezzel a mozdulattal a kardja után kapott. Az állat acéllal vasalt patái szikrákat szórtak a kövezeten, amint nyihogva hátsó lábaira ágaskodott.

– Mi van? Ó, te vagy az, Dalgar?

– Brule! – kiáltotta az ifjú farszúni. – Gyorsan! Tu, a főtanácsos vérbe fagyva hever odaát az utcán. Nincs eszméletén. talán meg is ölték!

A pikt tüstént leugrott a nyeregből, kardja megvillant a kezében. A kantárszárat a ló nyakába vetette, s otthagyta szoborként állva az utcán, míg ő maga futva követte Dalgart.

Együtt hajoltak az eszméletlen tanácsúr föle, és Brule gyakorlott kézzel végigtapogatta a testét.

– Csontja nem tört, úgy látom – dörmögte a pikt. – Biztosra azért nem mondanám. A szakálla már le volt tépve, mikor megtaláltad?

– Nem, én húztam le véletlenül.

– Akkor nyilván valami közönséges gazfickó műve, aki föl sem ismerte őt. Legalábbis remélem. Mert ha a támadója tudta, hogy kivel van dolga, akkor Valúziában a legsötétebb árulás folyik. Mindig mondtam neki, hogy veszélyes álruhában mászkálni a városban – no persze, egy tanácsadónak nem lehet tanácsokat adni. Váltig állította, hogy így mindenről idejében értesül. Kitapintja az ország érverését, szokta hajtogatni.

– Csakhogy egy útonálló – vetette közbe Dalgar – nyilván kirabolta volna. Itt az erszénye, benne pár rézgaras. Egyáltalán, kinek jutna eszébe kifosztani egy koldust?

Lándzsás Brule szitkozódva bólintott.

– Igaz. De Valka nevében, ki tudhatta róla, hogy ő Tu? Mindig más álruhát visel, Dondal meg az egyik rabszolgája segít neki átöltözni. És aki leütötte, mit akarhatott tőle? Mindegy, Valkára; ha tovább ácsorgunk itt, összevissza fecsegve, a végén még meghal nekünk. Segíts, emeljük a lovamra!

A főtanácsos hamarosan ájultan imbolygott a nyeregben, kétfelől Brule erős karja tartotta átölelve. Az éjszakai utcákon a palotához vágtattak. A döbbent strázsák azonnal bebocsátották őket, s az eszméletlen öreget selyemmel húzott díványon helyezték kényelembe egy szellős helyiségben, ahol a rabszolgák és udvarhölgyek gondos ápolása jóvoltából hamarosan ocsúdni kezdett.

Végre felült, és nyögve a fejéhez kapott. Ka-nu, a pikt nagykövet, akiről úgy tartották, a legravaszabb államférfi az egész királyságban, homlokát ráncolva hajolt fölé.

– Tu! Ki ütött le?

– Nem tudom – motyogta a főtanácsos kábán. – Semmire sem emlékszem.

– Voltak nálad fontos íratok?

– Dehogy!

– Elvettek tőled valamit?

Tu bizonytalan mozdulatokkal kotorászni kezdett a ruhájában; fátyolos szeme tisztulni kezdett, majd hirtelen ijedség lobbant benne.

– A gyűrű! A királyi pecsétgyűrű! Eltűnt!

Ka-nu öklével a tenyerébe csapott és elkáromkodta magát.

– Ennek előbb-utóbb be kellett következnie; hiába intettelek, hogy ne cipeld mindenhová magaddal! Gyorsan, Brule, Kelkor, Dalgar! Árulás történt. Gyerünk a királyi lakosztályba!

A királyi hálóterem ajtaját tíz válogatott harcos strázsálta a vörös vértesek közül, Kull legtöbbre tartott katonai alakulatából. Ka-nu sietősen elhadart kérdéseire azt felelték, hogy a király körülbelül egy órája vonult vissza, azóta senki sem kereste, és semmi gyanús zajt nem hallottak odabentről.

Ka-nu bezörgetett az ajtón. Nem kapott választ. Rémülten vetette neki magát, de zárva volt belülről.

– Törjétek be! – rikoltotta; hangja eltorzult a feszültségtől, sápadt arcán verejték gyöngyözött.

Két vörös vértes, valóságos óriások, teljes testsúlyukkal az ajtónak vetették magukat, ám az bronzzal pántolt, nehéz tölgyfából készült, és állta a rohamot. Brule félrelökte a két katonát, és karddal esett neki. Az éles penge erőteljes csapásai alatt a deszkák szétforgácsolódtak, a fémveretek sorra elpattantak; egy idő múlva a pikt vállal az ajtóba öklelt, s az recsegve engedett. Brule a szilánkosra hasadó roncsokon keresztül bebotladozott a helyiségbe, s éles kiáltással megtorpant. Ka-nu, aki közvetlenül a nyomában volt, kétségbeesetten markolt a szakállába. A királyi ágy vetetlen volt, mintha valaki aludt volna benne, magának a királynak azonban nyomát sem találták. A hálóterem üres volt. Csupán a nyitott ablakból lehetett egynémely következtetésre jutni.

– Fésüljétek át az utcákat! – bömbölte Ka-nu. – Forgassátok fel az egész várost! Kettőzött őrséget minden kapuhoz! Kelkor, azonnal riaszd a vörös vérteseket, mind egy szálig szükség lesz rájuk! Brule, gyűjtsd össze a piktjeidet; ha muszáj, addig fognak lovagolni, míg le nem fordulnak a nyeregből. Siess már! Dalgar.

A farszúni azonban eltűnt. Hirtelen eszébe jutott, hogy lassan éjfélre jár az idő, s a király felkutatásánál sokkal fontosabbnak ítélte, hogy Delcartes bora Ballin az Elátkozott Kertekben vár rá, két mérfölddel a városfalakon túl.

 

3.A pecsét jele

 

Ma este a király korán visszavonult. Lakosztálya küszöbén régi szokása szerint megállt néhány percre, hogy elbeszélgessen az őrálló strázsákkal, öreg katonatársaival, s közösen felidézzék a régi szép időket, amikor még maga is a vörös vértesek páncélját viselte. Aztán elbocsátotta szolgáit, és belépett a hálóterembe. Lefekvéshez készülődvén felhajtotta ágyán a takarót. Szokatlan dolog volt az ilyesmi egy királytól, de Kull sokáig a zsoldosok nélkülözésekkel terhes életét élte, és előtte sem ment különbül a sora, a barbár atlantiszi törzsek között. Képtelen volt hozzászokni, hogy mindent mások csináljanak helyette; sokszor persze megalkuvásra kényszerült, de legalább a saját hálószobájában megkövetelte szolgáitól, hogy hagyjanak békét neki.

Éppen azon volt már, hogy elfújja a helyiséget megvilágító gyertyát, amikor valami zajt hallott az ablakpárkány felől. A kard tüstént a kezében termett; nesztelenül átosont a termen, mint egy hatalmas párduc, és óvatosan kikémlelt a szabadba. Az ablak a palota belső udvarára nézett. A fakóezüst csillagfényben bizonytalanul derengtek a sövények meg a díszfák körvonalai. A szökőkutakat is inkább sejteni, mint látni lehetett, halk csobogásuk után tájékozódva. A járőröző éjszakai strázsákat nem látta sehol.

A könyökénél azonban valami meglepőt fedezett föl. A palota falát behálózó, szövevényes repkénybe egy alacsony, girhes emberke kapaszkodott, aki úgy nézett ki, mint valami lerongyolódott koldus a szegénynegyedből. Pipaszár karjával és majomképével meglehetősen ártalmatlannak tűnt, Kull azonban mogorván meredt rá.

– Úgy látszik, őrszemet kell állítanom az ablakom alá; vagy talán jobb lesz, ha leszaggatom ezeket a repkényeket – állapította meg. – Hogy jutottál idáig észrevétlenül?

Az emberke szótlanul az ajkára illesztette vékonyka mutatóujját, majd majomügyességgel becsúsztatta kezét az ablakrácson át a szobába. Egy pergamentekercset nyújtott oda Kullnak. A király átvette tőle, kigöngyölte, és félhangosan mormogva felolvasta.

– „Kull király, ha kedves az életed és a szíveden viseled országod sorsát, akkor kövesd ezt a futárt, bárhová vezet. Senkinek ne szólj; az őreid sem tudhatnak a dologról. Árulók furakodtak közéjük. Ha meg akarod tartani az életedet és a koronádat, kövesd az utasításaimat. Az üzenet átadójában tökéletesen megbízhatsz." – A pergament „Tu, Valúzia kancellárja" írta alá, és a királyi pecsétgyűrű lenyomatával hitelesítették.

Kull komoran összevonta a szemöldökét. Egyáltalán nem tetszett neki a dolog. De felismerte Tu kézírását a nevet lezáró jellegzetes, apró hurokról, erről az egyedi megkülönböztető jegyről, amit semmi mással nem lehetett összetéveszteni. Meg aztán ott volt a pecsét is, melynek csupán egyetlen példánya létezett. Kull felsóhajtott.

– Rendben – mondta. – Várj, míg felfegyverkezem.

Hamarosan úti ruhában és könnyű sodronyingben tért vissza az ablakhoz. Két kézzel megragadta a rácsot, megfeszítette roppant izmait, s érezte, hogy a vastag fémrudak meghajlanak. Addig tágította közöttük a nyílást, míg az ő széles válla is kifért rajta, ha üggyel-bajjal is. Aztán kimászott az ablakon, és marokra kapta a szívós repkényt. Ugyanolyan fürgén és könnyedén mászott le a falon, mint a kis koldus. Odalent Kull karon ragadta kísérőjét.

– Hogy kerülted el az őröket? – suttogta a fülébe.

– Ha felfedeztek, megmutattam nekik a királyi pecsét jelét.

– Kevés, azzal nem jutunk ki észrevétlenül – dörmögte Kull. – Maradj mögöttem! Én ismerem a beosztásukat.

A következő húsz percet azzal töltötték, hogy a díszcserjék takarásában kivárják a járőrök elhaladását, villámgyorsan az árnyékba húzódjanak, s nesztelenül lopakodjanak fedezékről fedezékre. Végül elérték a külső falat. Kull derékon kapta vezetőjét, és felemelte, míg tapogatózó ujjai a falszegélyre kulcsolódtak. A koldus fentről kezét nyújtotta a királynak, hogy fölsegítse, Kull azonban megvetően legyintett csupán. Rövid nekifutást vett, elrugaszkodott a gyepről, kinyújtott karral megragadta a fal tetejét, s egyetlen könnyed, olajozott mozdulattal átlendült a túloldalra.

A palotán kívül aztán a különös pár fürge léptekkel eltávolodott a faltól, és hamarosan elnyelte őket a sötétség.

 

4. „Készen állok a harcra!"

 

Delcartest, a bora Ballin család leányát félelem és nyugtalanság töltötte el. Őszinte szerelme és romantikus reményei erőt adtak neki, hogy ne bánja meg döntését és elkapkodott indulását, de nagyon szerette volna már maga mellett tudni kedvesét: keservesen hiányolta az izmos karok ölelését, a biztonságot ígérő mosolyt.

Eddig nem ütközött nehézségekbe. Mivel túl feltűnő lett volna, ha sötétedés után hagyja el a várost, már röviddel naplemente előtt kilovagolt hazulról, és azt mondta édesanyjának, hogy az egyik barátnőjénél fogja tölteni az éjszakát. Szerencséjére Valúziában az asszonyok szokatlanul szabad életet éltek, nem zárták őket börtönhöz hasonlatos szerájokba, mint a keleti királyságokban: ez a szokás még az özönvizet is átvészelte.

Delcartes bátran kiporoszkált a keleti kapun, s innen egyenesen az Elátkozott Kerteknek vette az irányt, melyek két mérföldre voltak a várostól, keleti irányban. Hajdan ez a terület egy nemesúr birtoka és díszparkja volt, ám aztán mindenféle kósza híresztelések kaptak lábra, kegyetlen kicsapongásokról és hátborzongató szertartásokról. Kisgyermekek tünedeztek el a környékről, egyre nagyobb számban; végül a felháborodott nép összecsődült egy fáklyafényes éjszakán, megrohamozták a kerteket, és a nemesurat felakasztották az udvarháza kapujára. Amikor átkutatták a birtokot, olyan kimondhatatlan szörnyűségeket találtak, hogy undorukban és iszonyatukban leromboltak minden lerombolhatót: a nyári lak nagy részét, a pavilonokat, a lugasokat, a grottókat, még a falakat is. A zaklatott tömeg dühének meg a romboló időnek csak az bírt ellenállni, amit elpusztíthatatlan márványból emeltek. Most, száz esztendővel később, az omladozó falmaradványok között kisebbfajta őserdő tenyészett, benőve és jótékonyan eltakarva a romokat.

Delcartes elrejtette a lovát egy félig összedőlt pavilonban, letelepedett a feltöredezett márványpadlóra, és megkezdte a várakozást. Az elején nem esett nehezére. A lenyugvó nap simogatóan lágy fénye aranyszín ragyogásba vonta a tájat, amelyben minden békésnek és barátságosnak látszott. Ábrándozva nézegette a körülötte zöldellő lombtengert, melyet csak itt-ott törtek meg a márvány falcsonkok és a beomlott tetők fehér foltjai. Mikor azonban leszállt az éjszaka és megsűrűsödtek az árnyak, Delcartest nyugtalanság fogta el. Az éji szél titokzatos dolgokról suttogott az ágak és a széles pálmalevelek között, lopva közelgő ragadozóként neszezett a magas fűben; a csillagok hidegen és részvétlenül sziporkáztak. A lánynak eszébe jutottak a régi, elfeledett történetek, és mindenféle zajokat képzelt maga köré, szíve heves kalapálásán kívül; láthatatlan szárnyak sötét suhogását, félelmetes titkokat mormoló hangok kísértetkórusát.

Az égiekhez fohászkodott, hogy jöjjön már az éjfél, és vele Dalgar. Ha Kull most veszi őt szemügyre, nyomát sem látta volna szemében a kifürkészhetetlen mélységnek, mely oly fényes jövőt ígért neki a valúziai udvarban: Delcartes ijedt kislánnyá zsugorodott, aki alig várja már, hogy valaki átölelje, erős karokkal magához szorítsa, s megnyugtató szavakat súgjon a fülébe.

Ám a távozás gondolata meg sem fordult a fejében.

Az idő mintha mézharmatba ragadt volna, valahogy mégis telt-múlt. A láthatár szélén végre sápadt derengés támadt, az ébredező holdvilág előhírnöke; és Delcartes tudta, hogy hamarosan elérkezik az éjfél.

Hirtelen távoli zajt hallott, és talpon termett. Szíve a torkában dobogott. Valahol az elhagyott kertekben kiabálás és fegyvercsörgés verte föl az éjszaka csendjét. Egy kurta, velőtrázó sikolytól a vér is majd' megfagyott az ereiben. Aztán ismét hallgatás borult a tájra, finom pókselyemből szőtt fátyolháló gyanánt.

Dalgar... Dalgar! – hasított kábult agyába a kétségbeesett gondolat. A szerelme eljött érte, és a sötétben valaki – vagy valami – megtámadta!

Kilopózott rejtekhelyéről, fél kezét vadul kalapáló szívére szorítva; úgy érezte, mindjárt kiugrik a bordái közül. Elindult egy gyommal felvert ösvényen; a susogva bólogató pálmalombok szellemujj akként simítottak végig a testén. Sötétség ásított körülötte, lüktető árnyakkal elevenen, névtelen gonoszsággal telítve. Halotti csend volt.

Felmagasodott előtte a düledező nyári lak; majd hirtelen két férfi toppant elé hang nélkül. Csak egyet sikoltott; aztán béklyót vetett nyelvére az iszonyat. Megpróbált menekülni, ám a lába felmondta a szolgálatot. Mielőtt akár egyetlen lépést tehetett volna, az egyik magához rántotta és a hóna alá kapta, mint valami kisgyereket.

– Egy nő – csikorogta valami rossz hangzású nyelven, amit Delcartes alig értett, de veruliainak gyanította. – Add a kést, gyorsan.

– Erre most nincs időnk – mondott ellent a másik, valúziaiul. – Lökd be a másikhoz, majd együtt elintézzük őket; de Gonda előbb látni akarja a fickót, hogy kivallassa.

– Semmi értelme – morogta a veruliai óriás, társa nyomába szegődve. – Nem fog beszelni, nem az a fajta. Mióta elkaptuk, csak azért nyitotta ki a száját, hogy átkokat szórjon ránk.

Delcartes tehetetlenül lógott az óriás karján, s valósággal megdermedt a félelemtől, a gondolatok azonban egymás sarkára hágtak a fejében. Ki lehet ez a „másik", akit ki akarnak vallatni, hogy utána megöljék? A rettenetes bizonyosság, hogy csakis Dalgarról lehet szó, elnyomta benne a félelmet, s kétségbeesett, vad haraggal töltötte el. Rúgkapálni és vonaglani kezdett, de csak annyit ért el vele, hogy a veruliai csattanós nyaklevest kevert le neki, amitől felsikoltott és könnyek szöktek a szemébe. Belenyugodott hát a helyzetébe, és csüggedten tűrte, hogy nem sokkal később durván belökjék valami sötét nyíláson; megbotlott, elesett és kimerülten fekve maradt.

– Ne kötözzük meg? – kérdezte az óriás.

Minek? Úgysem szökhet el. És őt sem tudja kiszabadítani. Igyekezz már, dolgunk van!

Delcartes felült, és reszketve körülnézett. Egy kicsiny helyiségben volt, melynek sarkait pókhálók takarták. A padlót vastag porréteg borította, itt- ott kupacokba gyűlt rajta a roskatag falakról lehulló márványtörmelék. A tetőnek egy része beomlott, s a nyíláson keresztül bekandikált az egyre magasabbra hágó holdkorong. Sápadt fényénél észrevett egy alakot, aki a padlón hevert, a túlsó fal tövében. Ijedten hátrahőkölt, az ajkába harapott; borzalmas előérzete támadt. Ám a következő pillanatban végtelen megkönnyebbülés fogta el: a másik fogoly túl megtermett volt ahhoz, hogy Dalgar lehessen. Négykézláb közelebb mászott hozzá, és az arcába nézett. A tagbaszakadt férfi kezét-lábát összekötözték, a szája ki volt peckelve. Haja verítéktől csapzottan lógott a homlokába; alatta szürke szempár parázslott hidegen.

– Kull király!

Delcartes mindkét kezét a halántékára szorította; megfordult vele a szoba. Ám a következő pillanatban karcsú, erős ujjai már a pecket feszegették. Percekig fáradozott, mire szabaddá tudta tenni a király száját. Kull megkönnyebbülten mozgatta az állkapcsát, s hosszan és kiadósan káromkodott az anyanyelvén; még ebben a helyzetben is ügyelt rá, nehogy megbotránkoztassa a durva beszédhez nem szokott leányzót.

– Király uram, mit keresel te itt?- tördelte a kezét Delcartes.

– Vagy a főtanácsosom áruló, vagy én vagyok bolond! – morogta Kull. – Futár érkezett hozzám, és üzenetet hozott Tu kézírásával, még a királyi pecsét is rajta volt. Követtem a fickót, ahogy Tu kérte, végig az egész városon egy titkos kapuig, aminek a létezéséről se tudtam. Nyilván csak az összeesküvők ismerik; mindenesetre nem őrizte senki. Odakint felszerszámozott lovakkal vártak, és nyaktörő iramban vágtattunk eddig az átokverte kertig. A lovakat a fal túloldalán hagytuk, én meg szépen bemasíroztam a kelepcébe, mint kandisznó a böllérkés alá.

– Mikor beléptem a kapun, tüstént nagy csatahálót vetettek rám, bele is gabalyodott a jobb kezem a karddal. Aztán tucatnyi gazember rontott rám mindenfelől. Szerintem azt hitték, könnyebb dolguk lesz. Ketten a jobb karomra akaszkodtak, úgyhogy a pengémet nem bírtam kiszabadítani, de az egyiket oldalba rúgtam, hogy bordái törtek; a bal kezemet meg sikerült kivágnom a hálóból, és a tőrömmel kibeleztem egy másikat. Úgy üvöltött, mint a kárhozatra szálló lelkek, amikor kiszenvedett.

– Valkára, túl sokan voltak! Végül sikerült letépniük rólam a sodronyinget, és megkötöztek. – Delcartes látta, hogy a király egy szál ágyékkötőben van. – Megpróbáltam kibújni a kötelekből, de ezeket a bogokat maga az ördög sem tudná megoldani. Az egyik csirkefogó matróz lehetett, tengerészmódra hurkolta a csomókat. Megismertem azonnal, nemhiába voltam évekig evezős rabszolga.

– Mit tegyünk most? – nyöszörgött a lány a kezét tördelve.

– Először is keress egy nagyobb darab márványt, és pattints le róla egy éles peremű szilánkot! – magyarázta Kull gyorsan. – Aztán próbáld meg levágni rólam a gúzst.

Delcartes engedelmeskedett, és némi bajlódás árán sikerült is lepattintania egy kagylóhéj alakú márványszilánkot. Ívesen hajló szegélye olyan éles volt, akár egy csorba pengéjű kés.

– Attól tartok, királyom, fel fogom sérteni vele a bőrödet – mondta bocsánatkérően, mikor nekilátott a kötelek elnyiszálásának.

– Felőlem csontomat is törheted, csak szabadíts ki végre! – reccsent rá Kull. A szeme lángolt. – Vakon és hülyén sétáltam a csapdába! Ó, én együgyű barom! Valka, Honen és Hotath! Ha egyszer a kezem közé kapom azokat a nyomorult gazembereket. te meg hogy a csodába kerültél ide?

– Ezt inkább később beszéljük meg, király úr! – mondta Delcartes; a lélegzete kihagyott. – Most sietnünk kell.

Csend telepedett rájuk, ahogy Delcartes ajkát beharapva tépte-vagdosta a gúzst az élesre pattintott márványdarabbal. A saját kezére egyáltalán nem ügyelt közben, úgyhogy csakhamar véresre szabdalta és horzsolta magát. A kötelek lassan, szálanként szakadoztak el, de még mindig erősen tartották foglyukat, amikor nehéz léptek hangzottak fel a bejárat előtt.

A lány mozdulatlanná dermedt. Egy férfihang szólalt meg az éjszakában:

– Odabent fekszik, Gonda, megkötözve és kipeckelt szájjal. Egy kis valúziai szuka is van vele, akit a kertben találtunk.

– Akkor készüljetek föl egy fiatal kakasra is – mondta egy másik hang; kemény, nyers csengése arról árulkodott, hogy gazdája parancsoláshoz szokott ember. – Valószínűleg találkára várt valami ficsúrral. Még jó, hogy itt a barátunk, aki.

– Hagyjuk a neveket, hagyjuk a neveket, derék Gondám! – szakította félbe egy selymes hang valúziai nyelven. – Ne feledd a megállapodásunkat! Amíg Gomlah a fejére nem illeszti a koronát, én egyszerűen az álarcos vagyok.

– Rendben – dörmögte a veruliai. – Ma este jó munkát végeztél, álarcos. Megszerezted a királyi pecsétet és levelet hamisítottál Tu kézírásával; erre senki más nem lett volna képes. A vénembert megölted?

– Mit számít? Ha nem ma hal meg, hát aznap, amikor Gomlah trónra lép. Most az a legfontosabb, hogy hatalmunkba kerítettük a királyt.

Kull fülének ismerősen csengett az áruló hangja, de akárhogy törte a fejét, nem bírt rájönni, ki lehet az. Ami pedig Gondát illeti. Ádáz haraggal vicsorította ki a fogát. Az összeesküvés valóban elképesztő méreteket öltött, ha Veruliából a birodalmi hadak főparancsnokát küldik a piszkos munka elvégzésére. A király jól ismerte Gondát, többször is vendégül látta már az udvarában.

– Menj és hozd ki! – mondta Gonda. – Átvisszük a régi kínzókamrába. Volna egy-két kérdésem hozzá.

Az ajtó kinyílt, s egy férfi lépett be rajta: az óriás, aki foglyul ejtette Delcartest. Az ajtó becsukódott mögötte, ahogy átvágott a helyiségen, ügyet sem vetve a lányra, aki az egyik sarokba kuporodott. A gúzsba vert király fölé hajolt, és átnyalábolta, hogy fölemelje – ám ekkor éles csattanás hallatszott, ahogy Kull minden erejét megfeszítve széttépte magán a megmaradt köteleket.

Nem kötözték meg annyira régen, hogy a vérkeringése leálljon és a tagjai elgémberedjenek. Keze, akár a prédára csapó kígyó, kapott az óriás torkához, és acélsatuként zárult össze rajta.

A férfi térdre hullott. Fél kézzel Kull szörnyű markát próbálta letépni magáról, a másikkal a tőre után tapogatózott. Ujjai keményen vájtak a király csuklójába, a tőr kicsusszant az övére szíjazott tokból; ám ekkor a szeme kidülledt, szederjesre vált nyelve kibukott a száján. Karja erőtlenül lehanyatlott, a fegyver kiesett rángatózó ujjai közül; aztán összecsuklott, mint valami rongybaba. A rettenetes fojtófogás szó szerint szétmorzsolta a gégéjét. Kull egy rántással kitörte a nyakát. Miközben óvatosan leeresztette a padlóra a holttestet, kihúzta hüvelyéből az övén lógó kardot; a tőr Delcartesnak jutott.

A küzdelem pár szívverésnyi ideig tartott csupán, s Kull nem csapott több zajt, mint amikor az ember megemel és a vállára vet valami súlyos terhet.

– Igyekezz már! – kiáltotta odakint Gonda türelmetlenül.

Kull derékból meggörnyedt, akár a támadni készülő tigris; agyában egymást kergették a gondolatok. Tudta, hogy a kertekben legalább húsz összeesküvő lapul; az ajtó előtt azonban a hangokból ítélve nemigen állhattak két-háromnál többen. Ez az üres helyiség nem védhető jól, nincs mivel elsáncolnia magát; és most már bármikor bejöhetnek megnézni, hol késlekedik az emberük. Gyorsan döntésre jutott, és azonnal cselekedett.

Intett a lánynak.

– Amint kint vagyok, jössz utánam; balra fordulsz, és fölszaladsz a lépcsőn. – Delcartes reszketve bólintott, Kull pedig biztatóan megveregette a vállát. Aztán sarkon fordult, és egyetlen rúgással kidöntötte az ajtót.

Az odakint várakozók a veruliai óriásra számítottak, vállán a magatehetetlen királlyal. A váratlan látványra a lélegzetük is elakadt. A küszöbön a félmeztelen Kull állt ugrásra készen, akár egy emberbőrbe bújt tigris, szemében ádáz lángok lobogtak, arcát vad vicsorra torzította a harci düh. Ütésre lendülő kardja ezüst félkörívet írt le a holdfényben.

Kull Gondát látta, két veruliai katonát, meg egy karcsú férfit fekete álarcban – de csak egy pillanatig, aztán már köztük is termett, és kezdetét vette a haláltánc. Első csapásával a veruliai főparancsnokot terítette le: kettéhasította a sisakját, s a koponyát is alatta, egészen a fogakig. Az álarcos kardot rántott és szúrt, az acélhegy vért fakasztva szántott végig Kull arcán; az egyik katona lándzsával döfött Kull felé, ám fegyverét félreütötték, s a következő pillanatban holtan bukott a parancsnokára. A másik visszahőkölt és futásnak eredt, torka szakadtából kiáltozva bajtársai után. Az álarcos parírozva hátrált a szilajon rárontó király elől; könnyedén, csuklóból forgatta pengéjét. Ő maga nem tudott ellentámadást indítani, Kull vad rohama teljesen védekezésbe szorította. A király egyik csapást a másik után zúdította rá, akár az üllőn kalapáló kovács, s többször is hajszálon múlt csupán, hogy nem loccsantotta szét érett dinnyeként a koponyáját. Az álarcos azonban boszorkányos ügyességgel vívott, s hiába záporoztak rá a pontosan irányzott kardvágások, keskeny valúziai pengéjével mindig sikerült az utolsó pillanatban hárítania őket. Nem kapkodott, nem hadonászott, nem esett pánikba; tapasztalt harcos módjára takarékoskodott az erejével.

Ekkor Kull a szeme sarkából megpillantotta a bozótosból előrontó veruliai katonákat, meghallotta páncélzatuk zörgését, dühös kiáltásaikat. Ezen a nyílt terepen könnyűszerrel gyűrűbe fognák és nyársra tűznék, mint valami patkányt. Még egy utolsó csapást mért hát a hátráló valúziaira, majd sarkon fordult, és felrohant a lépcsőn, amelynek tetején Delcartes már várt rá.

Odafönt aztán megállt, s egy pillantással felmérte helyzetüket. Egyfajta mesterséges hegyoromra kerültek a lánnyal. Lépcső vitt a csúcsára, amely hajdan lefelé is folytatódott a túloldalon, de az a fele már rég beomlott. Kull látta, hogy zsákutcába jutottak. Igaz, a színfalat domborműves faragványok borították, alkalmatos kapaszkodóul szolgálva kéznek-lábnak, ám az üldözők már a nyomukban csörtettek, öngyilkosság lett volna nyaktörő mászómutatványokba fogni.

Legyen hát – gondolta Kull. – Szóval itt halunk meg; de nem egyedül.

A veruliaiak a lépcső tövében csapatba verődtek a titokzatos, álarcos valúziai vezetésével. A város felől harangszó kondult. Kull fogást váltott a kardján, és hátravetette fejét; önkéntelen mozdulat volt ez a régi időkből, amikor a haja még hosszú, loboncos oroszlánsörényként bukott a vállára. A szabadság féktelen mámora töltötte el, és oly messzehangzó örömmel kacagott föl, hogy a katonák odalent tátott szájjal meredtek rá.

Sohasem félt a haláltól, most sem tette; egyetlen oka volt csupán, hogy ne fogadja régi jó barátként az ereiben felparázsló harci lázat, az utolsó viadal ádáz gyönyörét – a lány az oldalán. Ahogy reszkető alakját, halottsápadt arcát nézte, hirtelen döntésre jutott. Egy pillanatig küzdött önmagával. És akik lekicsinyelnék az áldozatot, melyet meghozni készült, azoknak jusson eszükbe, hogy Kull atlantiszi volt, hogy egész életében a dicső halált várta a harc forgatagában, hogy népe végső gyalázatot látott a halál minden más fajtájában. És ez a férfi, aki Valúzia királya volt, és több közönséges királynál, most magasba emelte a kezét és lekiáltott a vérére szomjazóknak.

– Hé, veruliaiak! Készen állok a harcra! Sokan fognak ma meghalni közületek. De ha megígéritek, hogy bántatlanul elbocsátjátok a lányt, akkor nem fogok ellenállni; agyonüthettek, mint egy birkát.

Delcartes tiltakozva felsikoltott, az álarcos pedig fölnevetett.

– Halottakkal nem alkuszunk! A lánynak is pusztulnia kell; nem ígérek olyat, amit úgyis megszegnék utána. Előre, emberek, végezzetek velük!

A halál fekete hullámaként özönlöttek fel a lépcsőn, fagyos ezüstben villogtak a kardok az éjszakában. Egyikük messze megelőzte a társait, egy tagbaszakadt óriás, aki roppant csatabárdot lengetett. Gyorsabban mozgott, mint Kull hitte volna; egyik pillanatban még öles ugrásokkal viharzott előre, a következőben már fenn is volt a tetőn. Kull előrelendült, a csatabárd lesújtott. A vastag, nehéz nyelet a bal karjával akasztotta meg – rajta kívül kevés ember lett volna képes erre –, s ugyanakkor rettenetes kardcsapást mért oldalról ellenfelére; a penge átvágott vértet, izmot, csontokat, végül megakadt a gerincoszlopban és szilánkokra tört. Nyomban eleresztette a haszontalan markolatot, s mielőtt a haldokló harcos hanyatt zuhant volna a lépcsőn, kitépte ernyedt kezéből a csatabárdot. És Kull kurtán, zordan felnevetett.

Mikor a szétroncsolt tetem közéjük gördült, a veruliaiak tétován megtorpantak, noha az álarcos harsányan buzdította őket hátulról. Szemlátomást elfogta őket a bizonytalanság.

– Gonda halott! – kiáltotta egyikük. – Miért tűrjük, hogy egy valúziai parancsolgasson nekünk? Az a férfi odafönt nem ember, hanem ördög! Tűnjünk el innen, míg tehetjük!

– Bolondok! – förmedt rájuk az álarcos. Valósággal fújtatott dühében. – Hát nem értitek, hogy amíg a király él, sehol sem lesztek biztonságban? Ha ma kudarcot vallotok, a világ végéig is utánatok megy, és hiába bújtok meg a hazátokban, rátok uszítja egész Valúziát! Előre, ostobák! Lesz, aki meghal közületek, de még mindig jobb, ha most hullotok el páran a király csatabárdja alatt, mint ha holnap mind együtt száradnátok a bitófán! Aki lehátrál ezen a lépcsőn, azt én fogom megölni, a tulajdon kezemmel! – És fenyegetően fölemelte hosszú, keskeny kardját.

A húsznál is több harcos elkeseredetten fordult szembe Kull acéljával; féltek a vezérüktől és tudták, hogy igazat beszél. Miközben a végső rohamhoz készülődtek, Delcartes valami mozgásra lett figyelmes a lépcsőszirt tövében. Egy árnyalak vált ki az árnyékok közül, s indult meg majomügyességgel fölfelé a meredek kőfajon, a mélyen vésett domborműveket használva kapaszkodónak. Ezt az oldalt nem sütötte be a hold, így a lány nem tudta kivenni a vonásait, kivált mivel nehéz sisakot viselt, mely eltakarta az arcát.

Nem szólt Kullnak, aki magasra emelt csatabárddal várakozott a lépcső tetején, hanem a meredély széléhez osont, és lekuporodott a régi mellvéd málladozó maradványai mögé. Innen már látta, hogy a titokzatos idegen teljes harci vértezetet visel, az arcát azonban továbbra sem tudta kilesni. Egyre szaporábban szedte a levegőt; keményen markolta a zsákmányolt tőrt, s közben minden erejével küzdött a rátörő rosszullét ellen.

Mikor aztán egy páncélozott kar nyúlt át a falszegélyen, fürgén és nesztelenül kiperdült fedezékéből, akár a kölykeit védő nőstény tigris, és megcélozta tőrével a védtelen arcot, mely hirtelen feléje fordult a holdfényben. Már lendületet vett a döféshez, nem tudta visszafogni, csak egy kétségbeesett, rémült sikolyra telt tőle – mert a szédítő mélység pereméről kedvesének, a farszúni Dalgarnak az arca tekintett rá.

 

5. Csata a lépcsőn

 

Miután feltűnés nélkül távozott a Ka-nu körül zsibongó izgatott gyülekezetből, Dalgar sietve lóra kapott és a keleti kapuhoz nyargalt. Hallotta, mikor Ka-nu utasításba adta, hogy zárják be a kapukat és ne bocsássanak ki senkit; őrült vágtába hajszolta hát a lovát, hogy megelőzze a parancsot. Éjszaka egyébként is körülményes volt kijutni a városból, és Dalgar, aki jó előre megbizonyosodott róla, hogy a kapukat aznap nem a megvesztegethetetlen vörös vértesek őrzik, úgy tervezte, a csengő érmék meggyőző erejére hagyatkozik majd. Most azonban minden azon múlt, mennyire fog beválni ravasz elgondolása.

Verítékben fürödve érte el a keleti kaput, s már messziről kiabált a strázsáknak.

– Nyissatok kaput! Még ma este a veruliai határon kell lennem! Gyorsan! A királynak nyoma veszett! Eresszetek ki, és őrizzétek a kaput! Senki sem követhet! A király nevében! – És mikor az őrök haboztak, rájuk förmedt: – Gyerünk már, bolondok! A király halálos veszélyben forog! Nem halljátok?

Messze zengő zúgással szárnyalt a város fölött a palota nagy bronzharangjának öblös kongása, melyet csak akkor szólaltattak meg, ha veszély fenyegette az uralkodót. A strázsák megélénkültek. Tudták, hogy Dalgar nagy tekintélynek örvend az udvarban, és hittek neki. Meghajolva határozott fellépése előtt, szélesre tárták a roppant vas kapuszárnyakat, ő pedig villámcsapásként szökkent át közöttük, tüstént beleveszve a kinti sötétségbe.

Vágta közben Kullra gondolt, s őszintén remélte, hogy nem esett nagyobb baja, mert ezt a bárdolatlan barbárt sokkal jobban kedvelte, mint bármelyik kifinomult, vérszegény alakot a Hét Királyság többi trónusán. Más körülmények között segített volna megkeresni, de Delcartes várt rá, és ő már így is késésben volt.

Mikor az ifjú nemes belovagolt az Elátkozott Kertekbe, az a különös érzése támadt, hogy ez a félreeső, rossz hírű hely ma minden, csak nem néptelen. A következő pillanatban acélcsörgést hallott, futó léptek dobogását, ádáz kiabálást valami idegen nyelven. Lecsusszant a lova nyergéből, kivonta kardját, s addig lopakodott a sűrű bozótban, míg fel nem bukkant előtte az omladozó nyári lak. Itt furcsa látvány tárult a szeme elé. Egy romos lépcsősor tetején félmeztelen, vérmocskos óriás állt, akiben kissé meglepetten ismerte föl Valúzia királyát. Mellette egy fiatal lány reszketett, s Dalgarnak csak az utolsó pillanatban sikerült elfojtania az ajkára toluló kiáltást. Delcartes!

Körmei a tenyere húsába mélyedtek, ahogy ökölbe szorította kezét. Kik ezek a sötét ruhás alakok, akik szemlátomást a lépcső megostromlására készülnek? Bárkik is, nyilván Kull és Delcartes halálát kívánják. Ekkor meghallotta Kull érces hangját, mikor felkínálta életét a lányéért cserébe, s szívét forró hálaérzet töltötte el. Aztán szemet szúrtak neki a kőfalba vésett domborművek. Szempillantásba sem telt, és már kapaszkodott is rajtuk fölfelé, hogy védelmére keljen szerelmének, és ha nincs más kiút, a király oldalán harcolva essen el.

Delcartes eltűnt a látóteréből, de mászás közben nem mert körülnézni, hogy megkeresse. A kövek csúszósak voltak, itt-ott igencsak bizonytalan támasztékot nyújtottak. Kedvesét csak akkor látta viszont, mikor elérte a szirttetőt, és fel akart húzódzkodni – ekkor ugyanis éles kiáltással perdült elé a semmiből, finom kis keze Dalgar arca felé csapott, s valami fémesen megvillant benne. A farszúni ösztönös mozdulattal lekapta a fejét, és sisakjával fogadta a tőrdöfést. A penge tőből letört, és a következő pillanatban Delcartes a karjaiba omlott.

Kull magasra emelt csatabárddal pördült sarkon a lány kiáltására – majd megtorpant. Felismerte Dalgart, és azonnal megértett mindent; rájött, mit keres itt az ifjú pár, s bár lentről a halál közelgett felé, arcán kedélyes vigyor suhant át.

A második roham lendülete kissé alábbhagyott, amikor a veruliaiak még egy fegyveres férfit pillantottak meg a tetőn, ám végül megemberelték magukat, és tovább nyomultak fölfelé az egyenetlenre kopott fokokon. Kardok villogtak a holdfényes éjszakában, ádáz szempárok tüzeltek a gyűlölettől eltorzult arcokban. Kull az elsőnek érkezőt hatalmas, felülről lefelé ívelő csapással fogadta, mely tojáshéjként loccsantotta szét sisakos koponyáját. Dalgar mellette termett, kardja villanva nyesett át egy veruliai torkot. Így vette kezdetét a csata a lépcsőn, mely azóta halhatatlanná vált a költők és kobzosok ajkán.

Kull farkasszemet nézett a halállal, és véres kézzel osztogatta. A védekezéssel alig törődött. Csatabárdja gyilkos ívben villogott körülötte, s ahová lesújtott, ott acél csikordult, csontok hasadtak, vér fröcskölt, kínordítás harsant. A feljárót hamarosan tetemek borították, ám a hátul jövők átgázoltak bajtársaik vérző hulláin.

Dalgarnak nemigen nyílt lehetősége szúrni és vágni, de azonnal látta, miben áll most a feladata: Kullt kell védenie, aki ugyan valóságos pusztító gépezet, ám így, vértezetlenül bármelyik pillanatban eleshet.

Így hát Dalgar, minden ügyességét latba vetve, acél védőpajzsot szőtt a király köré. Hol pengéjével ütött félre egy Kull szívének tartó vashegyet, hol páncélozott karjával akasztott meg egy gyilkosnak ígérkező csapást. Két ízben a sisakjával fogott föl egy-egy ellenséges vágást, amit a király védtelen fejének szántak.

Nem könnyű dolog úgy vívni, hogy az ember saját maga mellett a társát is védi. Kull számtalan karcolásból vérzett az arcán és a mellén, egy vágásból a halántékán, egy szúrásból a combján és egy mély sebből a bal vállán. Egy lándzsadöfés behorpasztotta Dalgar mellvértjét és megsebezte az oldalán; érezte, hogy az ereje egyre jobban lankad. Az ellenség utolsó, őrjöngő rohama földre döntötte. Félájultan hanyatlott Kull lába elé, s a következő pillanatban tucatnyi villogó penge tört az életére. A király rekedt oroszlánbömbölést hallatott, és izomszakasztó mozdulattal lendítette meg véres csatabárdját; roppant félkörívben vágott rendet a támadók között, majd védelmezőn az elesett ifjú elé ugrott. Egy veruliai ronccsá zúzott koponyával bukott hanyatt, egy másik beszakított mellkassal zuhant a tátongó mélységbe, a harmadik nyakaszegetten roskadt a kőfokokra; ám a megmaradtak tovább nyomultak előre.

Ekkor patadobogás hallatszott, s egy sereg vad lovas rontott az Elátkozott Kertekbe, farkasként üvöltözve a holdfényben. Nyílzápor zuhogott a lépcsőre; férfiak hanyatlottak el fájdalmas ordítással, vagy rángatták a mélyen testükbe fúródó vesszőszárakat. Az a maroknyi túlélő, akit nem terítettek le sem az íjak, sem Kull csatabárdja, lemenekült a lépcsőn, melynek tövében a piktek görbe kardjai várták őket. Itt estek el mind ezek a bátor veruliai katonák, az utolsó leheletükig harcolva, egy cselszövő király bábjaiként. Becstelen ügyben járva buktak el, emléküket nem őrzik hősénekek – de férfiként haltak meg valamennyien.

Egyikükre azonban nem várt halál a lépcső tövében. Az álarcos az első gyanús zajokra menekülőre fogta, s egy gyors ló nyergében vágtatott át a kerteken. Már majdnem elérte a külső falat, amikor Lándzsás Brule, a piktek főnöke elébe vágott. A lépcsős meredély csúcsáról a véres csatabárdjára támaszkodó Kull tisztán látta összecsapásukat a holdfényben.

Az álarcos feladta a visszavonulás taktikáját. Mintha nem is forogna halálos veszélyben, olyan higgadt mozdulattal vont kardot a piktre, aki a maga részéről ugyanígy fogadta támadását. Mindketten kitűnő lovasok voltak. A két nemes állat kitáncolt, befordult, oldalazott, felágaskodott, ahogy a feszülő kantárszár vagy a combok enyhe nyomása utasította őket. És közben mindvégig acél csengett acélon, ezüstívek villantak a holdfényben, ahogy a két küzdőfél lélegzetvételnyi szünet nélkül szúrt, vágott és hárított. Brule – nem úgy, mint törzsének többi harcosa – a keskeny, egyenes valúziai kardot használta. Az álarcos sem ügyesség, sem tapasztalat terén nem maradt el mögötte. Kull többször is visszafojtott lélegzettel harapott az ajkába, mikor már-már úgy tűnt, hogy egy meglepően ravasz csuklócsel után a pikt lefordul a nyeregből.

Nem eszeveszett vagdalkozás volt ez, hanem két gyakorlott vívó párviadala. Szúrásra hárítás következett, gyors riposzt, majd újabb szúrás. Egyszerre csak úgy tűnt, mintha Brule elveszítené az érintkezést az ellenséges pengével. Túl nagy lendülettel parírozott, s ezzel rést kínált ellenfelének, aki hátasa véknyába vágta a sarkát a támadáshoz; kard, lovas és ló egyetlen testként szökkent előre. Brule derékból félrehajolt, hagyta lecsúszni a hosszú döfést mellvértje oldaláról, saját pengéje viszont előrevillant. Váll és könyék, markolat és hegy töretlen vonalat alkotott. A két ló összeütközött és felborította egymást. Egy pillanatra semmit sem lehetett látni a nagy kavarodásban. Aztán Brule emelkedett ki sértetlenül a rúgkapáló paták zűrzavarából, az álarcos pedig fekve maradt a fűben: a pikt kardja pontosan a szívét járta át.

Kull mintha kábulatból ocsúdott volna; a piktek veszett farkasokként üvöltöztek körülötte, míg fölemelt kézzel csendre nem intette őket.

– Elég legyen! Mind nagy hősök vagytok! De most kötözzétek be Dalgart, súlyos sebet kapott. És ha vele megvagytok, nézzetek meg engem is. Brule, hogy a csodába találtál rám?

A halott álarcos fölött álló Brule odaintette magához a királyt.

– Egy koldusasszony látta, hogy átmászol a palota falán, és merő kíváncsiságból követett a titkos kapuig, ahol elhagytad a várost. Éppen a városfal meg a kertek között húzódó réteket fésültük át, mikor meghallottuk a csatazajt. De nézd, ki lehet ez?

– Vedd le róla az álarcot! – mondta Kull. – Bárki is volt, ő hamisította Tu kézírását, ő kaparintotta meg tőle a pecsétgyűrűt, és.

Brule letépte a halottról a fekete álarcot.

– Dondal! – kiáltott fel Kull. – Tu unokaöccse! Brule, Tunak ezt nem szabad megtudnia! Maradjon meg abban a hitben, hogy Dondal veled lovagolt, és a királyáért harcolva esett el.

Brule meg volt rökönyödve.

– Dondal? Áruló? Valkára, hány éjszakát boroztam vele végig, és hányszor aludtam ki az ő házában a mámoromat!

Kull bólintott.

– Kedveltem Dondalt.

Brule letisztogatta pengéjét, majd dühös mozdulattal lökte vissza a hüvelyébe.

– A szükség bárkiből gazembert csinálhat – mondta komoran. – Úszott az adósságban, Tu pedig fukarul bánt vele! Mindig azt hajtogatta, hogy a sok pénz csak megrontja a fiatalokat. Dondal büszkesége nem engedte, hogy alább adjon a látszatból, így az uzsorások karmai közé került. Az én szememben Tu az igazi áruló, mert a szűkmarkúságával árulásba kergette a kölyköt. Talán jobb lett volna, ha őt szúrom le Dondal helyett.

Ezzel a pikt fogcsikorgatva sarkon fordult, és zord képpel távozott.

Kull visszatért a félájultan fekvő Dalgarhoz, akit a seborvosnak sem utolsó pikt harcosok vettek gondjaikba. Mások a királyt látták el; s miközben a sebeit tisztogatták, varrták és kötözték, Delcartes lépett oda hozzá lesütött szemmel.

– Felség! – nyújtotta felé tegnap még kecses kezét. Most vér száradt rajta, és csúnyán össze volt vagdalva. – Talán most megesik rajtunk a szíved, és teljesíted a kérésemet. – hangja elcsuklott – ha Dalgar életben marad.

Kull kétfelől vállon ragadta a karcsú hajadont, és megrázta gyötrő tehetetlenségében.

Valkára, te lány! Kérj tőlem bármit, csak olyat ne, amit nincs hatalmamban megadni! A királyságom fele kell, vagy a jobb karom? Tessék, a tiéd, egy szavadba kerül! Megkérdem Goront, nem egyezik-e bele mégis a házasságotokba. mit megkérdem, megkérem... de kényszeríteni nem fogom!

Délceg lovasok gyülekeztek a kertben, pompás páncélzatukban kiríttak a kötésig meztelen, farkasképű piktek közül. Egyikük, egy tekintélyes külsejű férfi, leszállt a nyeregből, és futva indult meg a kis csoport felé, két lépés után felcsapva sisakrostélyát.

– Atyám!

Goron bora Ballin megkönnyebbült sóhajjal ölelte keblére lányát, majd a királyhoz fordult.

– Felség, hiszen te súlyosan megsebesültél!

Kull a fejét rázta.

– Nem súlyosan, legalábbis ha engem kérdezel, bár mások most talán rosszul éreznék magukat az én bőrömben. De amott fekszik az az ember, aki ma éjjel elriasztotta tőlem a halált, aki a sisakom és a pajzsom volt, és aki nélkül Valúziának holnap új király után kellene néznie.

Goron sarkon pördült, és a mozdulatlan ifjúra nézett.

– Dalgar! Meghalt?

– Nem sok híja – morogta egy inas pikt, aki még mindig a farszúni sebeivel foglalatoskodott. – De acélból és bálnacsontból van ez az ember. Ha gondosan ápolják, előbb-utóbb lábra áll.

– Azért jött ide, hogy találkozzon a lányoddal és megszöktesse – mondta Kull, mire Delcartes szégyenkezve lehajtotta a fejét. – A bozót takarásában közelebb lopózott, és meglátott engem a lépcső tetején, amint az életünkért harcolok. Elmenekülhetett volna, nem gátolta semmi. Ehelyett felmászott a meredek falon a biztos halálba, és ugyanolyan vígan verekedett mellettem, ahogyan mulatozni szokott – pedig születésére nézve még csak nem is az alattvalóm.

Goron keze ökölbe szorult, majd elernyedt. Ahogy a gyermekére nézett, tekintete ellágyult, furcsán csillogni kezdett.

– Delcartes – mondta szeretetteljes hangon, és páncélos karjába zárta a lányt –, még mindig feleségül akarsz menni ehhez a mihaszna, pökhendi csirkefogóhoz?

A lány nem válaszolt, de pillantása elég beszédes volt szavak nélkül is.

Kull utasításokat osztogatott a Dalgar körül sürgölődő pikteknek.

– Emeljétek hordágyra, de óvatosan, és vigyétek egyenest a palotába! A legjobb ápolást fogja kapni, ami.

Goron közbeszólt.

– Felség, ha szabadna kérnem, vitessük inkább az én kastélyomba. A legjobb orvosokat fogadom meg a betegágya mellé, ha pedig felépül. Nos, amennyiben felséged is egyetért, talán tovább emelhetnénk az esemény fényét egy menyegzővel, nemdebár?

Delcartes felsikkantott örömében, összecsapta a tenyerét, megcsókolta előbb az apját, utána Kullt, majd mintha forgószél ragadta volna el, Dalgar hordágya mellett termett.

Goron elégedetten elmosolyodott, nemes vonású arca földerült.

– Így születik egy vérrel és borzalmakkal terhes éjszakából öröm és boldogság!

A barbár király elvigyorodott, és vállára vetette kicsorbult, véres csatabárdját.

– Ilyen az élet, gróf uram. Ami egyeseknek átok, az másoknak áldás.

 

(Kornya Zsolt fordítása)

 

Tuzun Thune tükrei

 

Ha keletkezésük sorrendjét tekintjük, ez a második befejezett Kull- történet; Howard 1927 őszén írta, miután értesült róla, hogy a Weird Tales elfogadta publikálásra A kígyó jegyébent. Farnsworth Wright a Tuzun Thune tükreit is átvette tőle, 20 dollár tiszteletdíj fejében (amit persze csak jóval később, 1929 szeptemberében fizettek ki neki, mikor az írás végre napvilágot látott a magazin hasábjain). A mindössze huszonegy éves Howard nagy lelkesedéssel fogadta a hírt, s máris terveket kezdett szőni egy hosszú, összefüggő elbeszélésfüzérről. Aligha gondolta volna ekkor, hogy az ő életében már nem fog megjelenni több Kull-novella.

Jóllehet korai írásról van szó, mégis összeállításunk végén kapott helyet. Kull király ugyanis – bár ez explicite sehol nincs kimondva – érezhetően öreg benne. Öreg, fáradt és depressziós. Cselekvés helyett az élet nagy kérdésein mereng, egyre melankolikusabb kedéllyel, s végül kis híján áldozatul esik egy körmönfont varázslónak, aki sokkal ijesztőbb és veszedelmesebb ellenfél a vásári pojácát idéző Thulsa Doomnál. Maga Howard nem volt megelégedve ezzel az írásával – úgy vélekedett róla, túl mély értelmet akart belevinni, s a merítés sekélyre sikerült –, az olvasók többsége azonban tetszéssel fogadta, akkoriban éppúgy, mint ma. Talán mert nem a mélyenszántó mondanivalót keresték benne, hanem azt a jellegzetes, borongósan zord hangulatot, amely oly gyakran lengi be Howard legsikerültebb műveit, s amelynek ez volt az első kiforrott jelentkezése.

 

Tuzun Thune tükrei

 

Még a királyok számára is eljön egyszer a nagy fásultság ideje. Ilyenkor a trón aranyozása sárgarézzé fakul; a palota ragyogása megkopik; a korona drágakövei fénytelenül csillognak, akár a fehér tenger jege; az udvaroncok beszélgetése hasonlatossá válik a bolond csörgősipkájának zagyva csilingeléséhez. A valótlanság különös érzése telepszik az emberre. Még a napkorong is hitvány rézgarasként gurul az ég ívére, s a zöld tenger leheletéből kivész a frissítő erő.

Kull Valúzia trónusán ült, és megadta magát a fásultságnak. Végtelen körképként forgott körülötte minden: asszonyok, férfiak, papok, események, események árnyai, látni- és tennivalók. Szellemként jöttek- mentek mind, nem hagytak maradandó benyomást maguk után, csak valami szörnyű csüggedést. És Kull mégsem fásult el teljesen. Heves vágy élt benne az önmagán és a valúziai udvartartáson túli dolgok iránt. Nyugtalanság töltötte el; éjjelente különös álmok nyúltak a lelke után, melyeket hiába igyekezett elfelejteni. Magához hívatta Lándzsás Brulét, a harcost és bajtársat, aki a nyugati szigeteken, a piktek vad földjén született.

– Királyom, belefáradtál az udvari életbe. Jöjj velem a hajómra, bízzuk magunkat egy ideig a hullámok kegyére!

– Nem. – Kull komoran roppant öklére támasztotta az állát. – Mindenbe belefáradtam. A városok untatnak, a határokon minden csendes. Már nem hallom a hullámok zenéjét, mint régen, kölyökkoromban, amikor Atlantisz fövenyén heverésztem, s a sziporkázó csillagokat néztem a fejem fölött. Még a zöldellő erdők sem csalogatnak úgy, mint azelőtt. Különös vágyak támadtak bennem, életen túli vágyak. Eredj!

Brule gondterhelten magára hagyta, és Kull mogorván üldögélt tovább a trónusán. Ekkor odaosont hozzá egy fiatal udvarhölgy, és a fülébe suttogta:

– Nagy király, keresd fel Tuzun Thune-t, a varázslót! Ő ismeri élet és halál valamennyi titkát, minden csillagot az égen, az összes földet a tengeren.

Kull a lányra nézett. Haja, akár a csurgatott akácméz, ferdén vágott szeme ibolyaszínben ragyogott. Szép volt, ám szépsége Kullnak nem sokat jelentett.

– Tuzun Thune – visszhangozta. – Ki az?

– Egy varázsló az ónépből. Itt él Valúziában, a Látomások Tavánál, az Ezer Tükör Házában. Minden kérdésre ismeri a választ, királyom. Holtakkal társalkodik, s az Elveszett Vidékről felidézett démonokkal.

Kull felállt.

– Meglátogatom ezt a csodatévőt, de szót se róla senkinek, megértetted?

– A rabszolgád vagyok, ó, királyom! – A lány alázatosan térdre hullott, ám a mosolya, amit Kull fentről nem láthatott, ugyanolyan ravaszkás volt, mint a szeme nézése.

 

Így került Kull Tuzun Thune házához, a Látomások Tavánál. Kéken és ragyogón nyújtózott a tó csillámló víztükre, partján nem egy pompás palota emelkedett. Sirályforma bárkák sodródtak békésen habjain, fedélzetükről lágy zeneszó szüremlett a szelekbe.

Az Ezer Tükör Háza nagy volt és tágas, de nem hivalkodó. A roppant szárnyas kapu nyitva állt, így hát Kull felhágott a lépcsőfeljárón, és bejelentés nélkül belépett az épületbe. Egy csupa tükör falú teremben találkozott Tuzun Thune-nal, a varázslóval. A férfi vénebb volt a zalgarai hegyeknél, cserzett képét ráncok pókhálója szőtte be, ám szürke szeme hidegebben villogott a kardok acéljánál.

– Valúziai Kull, az én házam a tiéd is. – Tisztelettudóan meghajolt, s hellyel kínálta Kullt egy trónszékszerű fotelben.

– Amint hallom, varázsló vagy – mondta Kull minden köntörfalazás nélkül. Megtámasztotta jobb öklén az állát, és zordan meredt az öregre. – Tudsz csodákat tenni?

A varázsló kinyújtotta karját, ujjai szétnyíltak, összecsukódtak, akár ragadozómadár lábán a karmok.

– Ez talán nem csoda, hogy az oktalan hús engedelmeskedik a szellemnek? Járok, lélegzek, beszélek. Nem csodák-e ezek mind?

Kull tűnődve méregette.

– Démonokat idézni tudsz?

– Igen. Bármikor felidézhetek egy szörnyű démont, mely félelmetesebb a szellemvilág minden titkos hatalmánál – ha arcul ütlek.

Kull pislogott egyet, aztán bólintott.

– Mi van a holtakkal? Tudsz velük beszélni?

– Folyton holtakkal beszélek. Most is. A halál kezdete a születés, s mindenki haldoklik, attól a perctől fogva, mikor világra jött. Már most is halott vagy, Kull király, hisz megszülettél.

– És te? Te öregebb vagy az embereknél. A varázslók halhatatlanok?

– Akkor halunk meg, ha eljött az óránk. Sem előbb, sem utóbb. Az enyém még messze van.

Kull elgondolkodott ezeken a szavakon.

– Vagyis Valúzia leghatalmasabb varázslója nem egyéb közönséges halandónál, és én bolond voltam, amiért megkerestem?

Tuzun Thune a fejét rázta.

– A halandók halandók, de a legnagyobb emberek azok, akik a leggyorsabban tanulják meg az egyszerű dolgokat. Nézz a tükreimbe!

A mennyezetet éppúgy tükrök borították, mint a falakat, s ez a sok tükör mind-mind különböző méretű és alakú volt, bár mesteri módon illeszkedtek egymáshoz.

– A tükör maga a világ, Kull – mormolta a varázsló. – Tekints a tükreimbe, és tanulj bölcsességet!

Kull találomra körülnézett. Az átellenes falakon elhelyezett tükrök visszaverték és megsokszorozták egymást, s Kullnak egy kurta pillanatra az a benyomása támadt, hogy hosszú, kivilágított folyosót lát, mely tükörtől tükörig húzódik. Valahol a folyosó legvégén aprócska alak mozgolódott. Beletelt egy időbe, mire rájött, hogy ez az alak az ő képmása. Megkörnyékezte a parányiság, a jelentéktelenség érzése. Úgy tűnt, mintha ez lenne az igazi Kull, mintha a pöttöm figura mutatná a valódi arányokat. Gyorsan félrelépett hát, egy másik tükör elé.

– Nézd meg jól, Kull! – hallotta a varázslót. – Ez a múlt tükre.

A míves keretben szürke homály kavargott, roppant ködpászmák dagadoztak és gomolyogtak. E fátylak mögött Kull gyorsan változó, csodálatos, mégis iszonyú képeket látott. Hol állatok vonultak el előtte, hol emberek, hol pedig olyan lények, melyek sem egyiknek, sem másiknak nem voltak nevezhetők; hatalmas, egzotikus virágkelyhek rajzolódtak ki a szürke háttérre; magas, trópusi fák toronylottak a bűzhödt mocsarak fölé, a rothadó sárban szörnyeteg hüllők dagonyáztak; rettentő sárkányok szárnyaltak a levegőben, a békétlen tenger szakadatlan hullámveréssel ostromolta az iszapos partokat. Az ember még nem létezett, legfeljebb az istenek álmában, ám a sűrű, párahányó őserdőben lidércnyomásos árnyak lopakodtak, bizonytalan félelmet riasztva, melyet mindmáig őriz a rágcsálóemlékezet. Támadás és védekezés és ijesztő nemzőaktusok, amerre csak a szem ellát. A halál mindenütt jelen volt, mert élet és halál kéz a kézben jártak. A világ lápvidékei fölött szörnyek bömbölése reszkettette a levegőt, s a folyton szakadó záporeső függönye mögött leírhatatlan alakok rajzolódtak ki.

– Ez pedig a jövő.

Kull szótlanul követte a varázsló tekintetét.

– Mit látsz?

– Egy idegen világot – válaszolta Kull nehézkesen. – A Hét Királyság porrá omlott és feledésbe merült. Atlantisz fenséges bércei fölött tenger hullámzik, mérföldnyi rétegekben; nyugaton Lemuria fennsíkjai szigetekké váltak egy ismeretlen óceánban. Különös vademberek vándorolnak a régi földeken, s új földek emelkednek ki titokzatos módon a mélyből, meggyalázva a régi szentélyeket. Valúzia eltűnt, és a mostani idők többi országa is. A holnap emberei idegenek, mit sem tudnak rólunk.

– Múlik az idő – felelte Tuzun Thune nyugodtan. – Mi ma élünk. Kit érdekel a holnap és a tegnap? Forog a kerék, birodalmak születnek és buknak el; változik a világ, az emberek visszahanyatlanak a barbárságba, és elölről kezdik a hosszú kapaszkodást. Valúzia vénebb Atlantisznál; az ónép pedig vénebb Valúziánál. És persze mi is rég elfeledett néptörzseken tiportunk keresztül, útban a fölemelkedés felé. Te, aki Atlantisz tengerillatú hegyormai közül érkeztél, hogy véres kezed kinyújtsd az ősi Valúzia koronája után, talán azt hiszed, az én fajtám öreg, mert ezeken a tájakon volt az otthonunk, mielőtt a valúziaiak ránk törtek volna keletről, abban a réges-régi korban, mikor a szigeteken nem éltek még emberek. Pedig mikor az ónép kilovagolt a pusztaságból, talált ezen a vidéken őslakókat; és előttük is élt itt valaki, egyik törzs követte a másikat. A népek elmúlnak és elfelejtik őket, mert az emberekre ez a sors van kiszabva.

– Igen – sóhajtotta Kull. – Hát nem szörnyű, hogy mindaz a szépség és dicsőség, amit az ember megteremt, foszló füstfodorként enyészik tova?

– Miért lenne az? Hisz a végzet rendelte így. Én nem gyötrődöm fajtám letűnt nagyságán, s nem akarom valamikor a jövőben új életre kelteni. Mindig a mának élj, Kull, a mostnak! A halottak halottak, a meg nem születettek még nem élnek. Mit törődsz vele, hogy az emberek nem fognak emlékezni rád, amikor magadat is elfelejted majd a halál csöndes világaiban? Tekints a tükreimbe, és tanulj bölcsességet!

Kull ismét egy másik tükörbe nézett.

– Ez a nagy varázslat tükre; mit látsz benne, Kull?

– Csak magamat.

– Nézd meg jobban, Kull. Valóban te vagy az?

– A tükör elé állok – mondta Kull töprengve, s állát az öklére támasztotta –, és életre keltem odaát azt az embert. Ezt nem értem, mert először egy eldugott tengerszem vizében láttam Atlantiszon, később meg Valúzia aranykeretes tükreiben. Itt van ő, az árnyékom, a részem. Életet lehelhetek belé vagy megfoszthatom tőle, ahogy kedvem tartja; és mégis. – Elhallgatott, elméje mélyén furcsa gondolatok cikáztak, árnydenevérek egy roppant barlang visszhangos homályában. – Hová tűnik, ha éppen nem állok tükör előtt? Szabad-e egy embernek ily könnyelműen megalkotni és elpusztítani önnön életének s létezésének e vetületét? Honnan tudjam, hogy valóban semmivé lesz-e, ha elfordulok a tükörtől?

– Valkára, melyikünk az igazi: ő vagy én? Ki a másik árnyéka kettőnk közül? Talán ezek a tükrök ablakok egy másik világra? Ő is úgy lát engem, ahogy én őt? Puszta tükörkép vagyok csupán számára, ahogy ő nekem? És ha én vagyok a képmás, akkor miféle világ rejtezik a tükör túloldalán? Milyen hadseregek vonulnak ott csatába? Milyen királyok uralkodnak? Az én világom az egyetlen, amit ismerek. Hogyan ítélhetem meg, ha egyetlen másikról sem tudok, ha nincs semmi alapom az összehasonlításhoz? Bizonyára odaát is vannak zöldellő dombok és zúgó hullámok és tágas síkságok, ahol harcra fegyverkeznek a katonák. Varázsló, te bölcsebb vagy a legtöbb embernél; mondd meg hát nekem, léteznek-e más világok?

– Az embernek azért van szeme, hogy lásson – válaszolta a varázsló. – Aki pedig látni akar, annak előbb hinnie kell.

 

Teltek-múltak az órák, és Kull még mindig Tuzun Thune tükrei előtt ült; azt bámulta merengve, amelyik az ő képét verte vissza. Néha laposnak és simának vélte látni, máskor szédítő mélységeket fedezett föl benne. Tuzun Thune tükre a tengerhez hasonlított, amely áthatolhatatlannak tűnik, ha ferdén esnek rá a napsugarak, s a hidegen pislákoló csillagfényben egyetlen szem sem képes a mélyére fürkészni; ám ha a napkorong egyenesen fölötte áll, szörnyű szakadékok tárulnak fel a vízfelszín alatt, sötét vermek torka ásít éhesen, lélegzetelállító panorámák nyílnak köröskörül. Ilyesféle volt az a tükör is, amely olyannyira lenyűgözte Kull királyt.

Végül sóhajtva felállt, és búcsút vett házigazdájától, még mindig mélán tűnődve. És Kullnak nem ez volt az utolsó látogatása az Ezer Tükör Házában; nap mint nap eljött, és órákig üldögélt a tükör előtt. A foncsorozott ezüstlemezről az ő szeme tekintett vissza rá, olykor mégis mintha árnyalatnyi különbséget érzett volna; tán egy olyan valóság sodródó törmelékeit, amely nem tőle ered, hanem más forrásból való?

Óráról órára meredt a tükörbe különös konoksággal, a képmás pedig óráról órára viszonozta a tekintetét.

Az államügyeket, a tanácsosokkal folytatott megbeszéléseket elhanyagolta. Az alattvalók morgolódtak. Kull csataménje türelmetlenül toporzékolt az istállórekeszben, Kull harcosai kockavetéssel és mindenféle szerencsejátékkal ütötték el az időt. Kullt mindez nem érdekelte. Előfordult olykor, hogy úgy érezte, nagyon közel jutott valami fontos talány megfejtéséhez. A tükörképet immár nem csupán önmaga árnyékának tekintette, hanem saját személyiséggel ruházta fel; külsőleg ugyan hasonlítottak, valójában azonban oly távol estek egymástól, akár a sarkpólusok. A király gyanította, hogy képmása önálló létező, s éppoly kevéssé függ az itteni Kulltól, mint az őtőle. Napról napra bizonytalanabbá vált, hogy most voltaképpen melyik világban is él: talán ő a képmás, az odaátról sugárzó akarat kiszolgálója? Talán nem a másik, hanem ő él képzelt korban és országban, a roppant árnyékban, amit a valódi világ vet?

Kull azon kapta magát, hogy szeretne kis időre helyet cserélni hasonmásával a tükör túloldalán, csak körülnézni kissé, hátha érdemes. Fölvetődik persze a kérdés, hogy ha netán sikerülne, vissza tud-e térni valaha? Olyan világba csöppenne, mely pontról pontra megegyezik azzal, amit itt hagyott? Vagy olyanba, amelynek az övé kísérteties lenyomata csupán? Mi hát a valóság és mi a káprázat?

Olykor Kull azon törte a fejét, hogy a csodába foganhattak meg az ő elméjében efféle gondolatok és ábrándok. Néha már abban is kételkedett, hogy egyáltalán tőle erednek-e. Gondolatai az ő kizárólagos tulajdonát képezik, kívülről senki sem vethet kantárt rájuk; hisz akkor idézi fel őket, amikor kedve tartja, vagy talán nem? Mire is hasonlítottak a múltkor? Fel- alá cikázó denevérekre, amik nem az ő akaratának engedelmeskednek, hanem. hanem kiének? Az istenekének? A Sors fonalait szövő asszonyokénak? Kull nem jutott eredményre, mert ahogy gondolatmenetét fűzte, minden újabb lépéssel egyre mélyebbre tévedt a látszatfeltevések és önellentmondások kusza dzsungelében. Egyvalamit azonban bizonyosan tudott: időnként furcsa látomásai támadtak, hontalan szellemek gyanánt táncolták körül, melyek kéretlenül rajzanak elő a nemlét üres szakadékaiból. Korábban soha nem töprengett ilyesmin, most azonban ébren és álmában egyaránt ezek a kérdések foglalkoztatták, úgyhogy néha nappal is kábán kóválygott fel s alá, esténként pedig borzalmas lidércnyomások gyötörték.

– Áruld el nekem, varázsló – mondta egyszer, miközben megbűvölten ült a tükör előtt –, hogy léphetek át ezen a kapun? Mert őszintén szólva már abban sem vagyok biztos, létezik-e egyáltalán mindaz, amit látok.

– Láss és higgy! – tanácsolta a varázsló. – Ha el akarsz érni valamit, hinned kell benne. A forma árnyék, az anyag káprázat, a valóság álom; az ember azért létezik, mert hisz önmagában; pedig nem egyéb az istenek álmánál. És mégis azzá válhat, amivé akar. A forma és az anyag képlékeny árnyék csupán. A szellem, az én, az isteni álom magja – csak az valódi, csak az halhatatlan. Láss és higgy, ha el akarsz érni valamit, Kull!

A király nem igazán fogta fel, mire céloz; tulajdonképpen sohasem értette a varázsló rejtélyes kijelentéseit, valahol legbelül mégis reagált rájuk. Így hát nap mint nap Tuzun Thune tükrei előtt ült. A varázsló pedig, árnyékként mellé szegődve, mindig társasággal szolgált neki.

 

Bekövetkezett a nap, amikor Kull lehunyt szeme előtt ismeretlen tájak villantak föl futólag, s agyában homályos gondolatok és felismerések támadtak. Mind kevesebb szál fűzte már a külvilághoz. Minden egyre valótlanabbnak, egyre kísértetiesebbnek tűnt neki, csak a tükörmás öltött mind határozottabb alakot. Kull most már meggyőződéssel hitte, hogy magasztosabb világok kapujához közelit; néha gyönyörű látványok nyíltak meg előtte futó pillanatokra; a valótlanság ködfátyla itt-ott ritkulni kezdett.

– A forma árnyék, az anyag káprázat; képlékeny ködpára csupán – suttogta a fülébe tudata valamely eldugott zugából egy távoli, nagyon távoli hang. Eszébe jutottak a varázsló szavai, s úgy rémlett, mintha már majdhogynem értené őket. Forma és anyag; nem arról lenne szó, hogy ha megtalálja a kulcsot ehhez a kapuhoz, tetszése szerint változtathatja őket? Vajon miféle világokba zárt világok várják a küszöbön innen és túl a vakmerő felfedezőket?

Határozottan az volt a benyomása, hogy a tükörképe biztatóan mosolyog rá. Minden ködbe burkolózott, a másik Kull hirtelen elsötétült. Sajátos szédület fogta el, mintha változna, feloldódna, átalakulna valami mássá...

KULL! – A harsány kiáltás tízezer élesen vibráló szilánkra zúzta a csendet.

Hegyek omlottak össze, világok fordultak ki a sarkukból, ahogy a kétségbeesett kiáltás által visszarántott király, már-már emberfeletti módon, minden erejét latba vetette. Minek, mire, miért – arról fogalma sem volt.

Csörömpölés hallatszott, és Kull Tuzun Thune termében találta magát, a törött tükör előtt, zavaros fejjel, szinte vakon a kábaságtól. Előtte hevert holtan az öregember, akinek lám, végül eljött az órája; a tetem fölött Lándzsás Brule állt, vértől csöpögő kardot markolva, iszonyattól tágra nyílt szemekkel.

– Valka! – szaladt ki a száján. – Kull, az utolsó pillanatban érkeztem!

– Igen. de hogyan. de mi történt voltaképpen? – keresgélte a szavakat a király.

– Ezt az árulót kérdezd! – A pikt egy ferdén metszett szemű lányra bökött a kardjával, aki rettegve kuporgott a király lábánál. Kull látta, hogy az ifjú udvarhölgy az, aki Tuzun Thune-hoz küldte. – Mikor én ideértem, már csak annyit láttam, hogy lassan szertefoszlasz a tükörben, akár a szél tépázta füstfelleg. Valka! Ha nem láttam volna a saját szememmel, el se hinném! Már majdnem eltűntél, amikor a kiáltásom visszahozott.

– Igen – mormolta Kull –, ezúttal kis híján átléptem a kapun.

– Agyafúrtan végezte a dolgát ez a csirkefogó – mondta Brule. – Most már látod, Kull, micsoda mágiából szőtt hálót vetett ki rád? A blaali Kaanuub összeszűrte a levet ezzel a varázslóval, hogy megszabaduljanak tőled; az udvarhölgyeid között is találtak egy árulót, ezt a ringyót itt, az ónép balkézi fattyát. Ő csempészte a fejedbe a gondolatot, hogy ide gyere. Ka-nu ma értesült az összeesküvésről. Nem tudom, mit láttál ebben a tükörben, de Tuzun Thune béklyót kovácsolt belőle a lelked köré, és kis híján sikerült köddé varázsolnia a pogány mesterkedéseivel!

– Vagy úgy. – Kull még mindig kába volt kissé. – De hisz varázsló volt, korszakos tudományok beavatottja; fölötte állt már az arany, a hírnév, a rang csábításának. Mit tudott kínálni neki Kaanuub, amiért árulóvá alázta magát?

– Aranyat, hírnevet és rangot – dörmögte Brule. – Minél hamarabb rájössz, Kull, hogy az emberek mindig emberek maradnak, legyenek bár varázslók, királyok vagy rabszolgák, annál jobb uralkodó válhat még belőled. A lánnyal mi legyen?

– Semmi, Brule – felelte a király, mikor az udvarhölgy nyöszörögve a lába elé vetette magát. – Ő csak eszköz volt mások kezében. Állj föl, gyermekem, és eredj utadra; senki sem fog bántani.

Mikor kettesben maradtak Bruléval, Kull még egy utolsó pillantást vetett Tuzun Thune tükreibe.

– Az meglehet, hogy ármányt szőtt ellenem és bűbájossággal szedett rá – nem, nem kételkedek a szavad igazában –, de arra azért kíváncsi volnék, hogy valóban az ő varázslata változtatott-e köddé, vagy én bukkantam rá egy nagy titok nyitjára. Vajon mi történt volna velem, ha nem rántasz vissza a kapuból? Feloldódok a semmiben, vagy új világokat találok a küszöb túloldalán?

Brule végigmérte a tükröt, majd ideges mozdulattal vállat vont, mintha borzongását próbálná palástolni.

– Igen, Tuzun Thune belebűvölte a tükreibe a poklok minden bölcsességét. Menjünk innen, Kull, mielőtt engem is megbabonázna!

– Úgy bizony, menjünk – mormolta Kull, és váll váll mellett hagyták el az Ezer Tükör Házát, ahol – ki tudhatja azt – talán béklyóba vert lelkek sikoltoztak segítségért a foncsorozott üveg hideg tömlöcéből.

 

Mostanában senki sem néz már Tuzun Thune tükreibe. A kirándulóbárkák kerülik azt a partszakaszt, amelyiken a varázsló háza áll; eleven ember régóta nem járt már abban a teremben, ahol az aszott tetem fekszik a káprázat tükre előtt. Az épületet elátkozottnak tartják, nagy ívben elkerülik, s ámbátor legalább ezer évig állni fog még, a falai már nem visszhangoznak lépteket. Kull király azonban, ékköves trónusán ülve, gyakran gondol az Ezer Tükör Házában lappangó titkokra és furcsa bölcsességre; és ilyenkor kérdések rajzanak fel az agyában, amelyekre nem ismeri a választ.

Mert ő tudja, hogy vannak világok a világokon túl, s akár alattomos bűbájjal, akár puszta szavakkal babonázta meg őt Tuzun Thune annak idején, annak a különös kapunak a túloldalán idegen tartományok nyíltak meg előtte. És mióta Kull Tuzun Thune tükreibe nézett, kevésbé biztos a valóságban.

 

(Kornya Zsolt fordítása)

 

Lovaglás a napkeltébe

 

A keletkezés időrendjét tekintve ez szintén egy korai Kull-történet; Howard 1928 első hónapjaiban kezdte írni, A kígyó jegyében és a Tuzun Thune tükrei elfogadásán felbuzdulva. Mivel a cselekmény több egymásra következő helyszínen bontakozik ki, az egész korpuszból ez az elbeszélés nyújtja a legrészletesebb betekintést Kull világába; az obligát szerelmiházassági bonyodalom új látószögből jelentkezik, s a Valúzia királyát körülvevő szereplőgárdából végre közelebbről megismerkedhetünk Kelkorral, a vörös vértesek parancsnokával is, akinek másutt csak a neve fordul elő. Az elkészült részekből ítélve a történet meglehetős nagy lélegzetűnek ígérkezett, ami valószínűleg azt jelenti, hogy Howard – mint arra egy levelében utal is – folytatásokban szándékozta publikálni, írás közben azonban valahogy fogást veszíthetett rajta, mivel egy kulcsfontosságú fordulóponton abbahagyta, és másik novellába – a Delcardes macskájába – kezdett helyette. A félretett kéziratot aztán nem is vette elő többé; így lett a Lovaglás a napkeltéből a Kull-korpusz legterjedelmesebb, tantaloszi távlatokkal kecsegtető töredéke. Összeállításunk végére azért került, mert méltóképpen búcsúzhatunk vele Kull királytól: a valóság és a mitikus világ határán, dacosan és büszkén, amint eposzi nagyságrendű veszedelmekkel készül megmérkőzni maroknyi hűséges bajtársával, sértett önérzetének védelmében.